„Olyan vagy, mint egy suttogó faág, / ha rámhajolsz, / s rejtelmes izü vagy, / olyan vagy, mint a mák,” Ezen a héten a 116 éve született Radnóti Miklós gyönyörű vallomását ajánljuk.
A tragikus sorsú művésznek rövid, alig harmincöt éves pályafutása ellenére sikerült maradandót alkotnia, s ezzel a XX. századi magyar irodalom „halhatatlanjai” közé emelkednie. Verseit mind a mai napig olvassák, tanulmányozzák, több művét – köztük az Éjszaka, a Majális vagy a Két karodban című költeményt – pedig megzenésítették.
A Tajtékos ég című kötetének ajánlójában ez áll: A Nyugat harmadik nemzedékében — ahogyan az irodalmi köztudat a mai harmincas éveiket járó írókat, költőket nevezi — Radnóti Miklós egyike azoknak, akik fiatal éveik izgalmas kísérletei után a költészet legtisztább magaslataira emelkedtek.
Korai kötetei: csupa bátor próba, a nyelv és ritmus újton új lehetőségeivel és ízeivel, friss horizontok keresése, a magyar szürrealizmusnak talán leghatározottabb hangja. Aztán ez a pezsgő új bor kiforrt, s a „Meredek út“ verseitől kezdve Radnóti Miklós egyre klasszikusabb költő, míg a kor roppant szorongattatásában, a háború és az üldöztetés idején szinte kizúdul belőle az a nagy ének, amelynek — mestere, Babits szavával — „örök dolgok közé beszőtt híre“ a költőt, hibátlan művészetével, megrázó humanitásával, az új magyar líra legelső vonalába, a legjobb magyar költők sorába emeli.
A „Tajtékos ég“ utolsó híradása a bori táborból Radnóti Miklósnak; az a nagy költészet ez, mely leszámolva minden szép kísérlettel, „lélektől lélekig“ zeng a gazdag művészet, a rendíthetetlen szépség s a nemes emberség erejével; klasszikus nagy líra.
Vers a hétre – az 1909. május 5-én született és 1944. november 9-én meghalt Radnóti Miklós költő-műfordítóra emlékezve.
RADNÓTI MIKLÓS: HASONLATOK
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes izü vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, –
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú
mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolok köréd.
(1941.)
