Léger a műveire jellemző harsánysággal közelebb akarta hozni a művészetet a mindennapi emberek életéhez. Fernand Léger francia festő, grafikus, az új realizmus kiemelkedő alakja 135 éve született.
Parasztcsaládban született a normandiai Argentanban 1881. február 4-én. Apja szarvasmarha-kereskedő volt, aki azt remélte, hogy a fia a nyomdokaiba lép, de amikor felfedezte az önmagában bizonytalankodó fiú tehetségét, támogatni kezdte. Léger két évig inaskodott egy építész műtermében Caenben, majd 1900-ban Párizsba utazott. Egy tervezőirodában dolgozott, előbb műszaki rajzolóként, később fotóretusőrként. Nem vették fel a képzőművészeti iskolába, ezért iparművészeti iskolába iratkozott. Mélyen hatott rá Paul Cézanne 1907-ben megrendezett életmű-kiállítása.
Megismerkedett az avantgárd jeles festőivel, szobrászaival és hamarosan a kibontakozó kubista mozgalom forgatagában találta magát. 1909-ben a Montparnasse városnegyedben bérelt műtermet, itt alkotta meg A varrónő című képét, amelyen csak kékesszürke és barnássárga színeket alkalmazott, az emberi testet pedig egy robotra hasonlító, lemezekből és hengerekből álló szerkezetre egyszerűsítette.
Megalkotta saját kubista stílusát, a tubizmust, amelyben kiemelkedő szerep jut a hengeres, csőszerű formáknak (az elnevezés a cső jelentésű angol tube szóból származik). A korszak meghatározó képe az 1910-ben festett Aktok az erdőben, amelyet a függetlenek kiállításán mutatott be. Az alkotáson szereplő alakok tördelt, nagy mértani testekből állnak össze. 1913-tól világosabb, élénkebb színeket kezdett alkalmazni, megmutatva, hogy a színek, továbbá az egyenes és a görbe vonalak kontrasztjának, valamint a téridomok egymáshoz, illetve a síkokhoz viszonyított ellentéteinek fokozásával erőteljes festői hatások érhető el.
Az első világháborúban utászként szolgált a frontvonalakon, az átélt események meghatározó hatást gyakoroltak művészetére. Bevallása szerint a fronton töltött idő során finomodott ki valóságérzékelése, támadt fel érdeklődése a hengeres alakzatok iránt. Rengeteg rajzot készített katonatársairól, repülőgépekről, lövegekről.
A verduni csatában gázmérgezést szenvedett, hosszú ideig kórházban gyógyították, végül 1917-ben leszerelték. Ebben az évben fejezte be A kártyaparti című festményét, melynek robotszerű, hatalmas alakjai háborús élményeinek ellentmondásosságát tárják fel. „Megdöbbentett a fény varázslatos csillanása a fémek felszínén. Az engem körülvevő férfiak durvasága, humora, a valóság haszonelvű érzékelése és alkalmazása a bennünket körülvevő élet-halál drámában, arra késztetett, hogy megörökítsem a színeket és mozgalmasságot” – írta később.
1919-ben kezdődött műszaki korszaka, érdeklődésének középpontjába a motorok, szerelvények, csapágyak, kohók és gyárbelsők kerültek. Képein nem a tényleges látványt ábrázolta, hanem az elemeket öntörvényűen, sajátos rendszerbe szervezve fogta össze. Képei statikusak, formái mozdulatlanok, de az ember hangsúlyozottan van jelen (Mozdonyvezető, 1920; A nagy uzsonna, 1921).
Az 1920-as évek közepén megismerkedett a purizmusnak nevezett francia formalista mozgalommal, amelyet Amédée Ozenfant és Le Corbusier indítottak el. Festészeti szabadiskoláját Alexandra Exter, Marie Laurencin és Ozenfant segítségével működtette. 1924-ben befejezte a Mechanikus balett című kisfilmjét, a francia avantgárd igazi gyöngyszemét. Forradalmi lendületű filmesztétikai traktátumokat tett közzé, amelyekben szükségtelennek nevezte a szövegkönyvet, dicsőítette a gyors montázst és a premier plánt, mert úgy vélte, ezáltal egyéniséget tud kölcsönözni a bemutatott tárgynak, vagyis teljesen új kifejezőerő hordozójává teszi.
Egész életében foglalkoztatta a színek és a középületek kapcsolata. Közelebb akarta hozni a művészetet a mindennapi emberek életéhez. Néhány gondolatát sikerült is átvinnie a gyakorlatba, 1949-ben például a délkelet-franciaországi Plateau d’Assyban épült Notre-Dame de Toute-Grace homlokzatán lévő mozaik vagy az ENSZ New York-i palotája falfestményének megalkotásával.
1945-ben belépett a Francia Kommunista Pártba, de a kommunista vezetők által népszerűsített szocialista realizmust soha nem művelte. Élete utolsó éveiben olyan jelentős alkotások kerültek ki a keze alól, mint Az építők 1950-ben vagy A nagy parádé 1954-ben. A Sao Paoló-i Opera díszítésére mozaikot tervezett, de a befejezést már nem érhette meg. 1955. augusztus 17-én Gif-sur-Yette-ben meghalt.
