„Amint múlt az idő, úgy kerültem egyre közelebb az állatokhoz, a természethez, s ezáltal saját magamhoz is.” Dame Jane Goodall, a csimpánzok védelmezője és számos könyv és tudományos mű szerzője 80 éves.
„Milyen bámulatra méltók a körülöttünk lévő állatvilág lakói! Még akkor is csodálatos, ha az összetett viselkedést csupán az ösztön diktálja – legyen az veleszületett vagy a genetikai öröklődés révén beprogramozott.”
Április 3-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját Jane Goodall brit állatvédő, etológus és a világ elsőszámú csimpánzkutatója, a főemlőskutatás forradalmasítója, aki több mint 45 éven át kutatta a vadon élő majmok szociális és családi életét a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban.
Valerie Jane Morris-Goodall néven született Londonban. Az állatok világa már kisgyermekként elvarázsolta: kétévesen kötött örök barátságot az édesapjától kapott játékcsimpánzzal, Jubileevel, „akit” – kissé kopottasan – mindmáig megőrzött. Négyévesen órákig a tyúkólban üldögélve várta ki, hogy a tyúkból előbújjon a tojás, tízévesen az állatokkal beszélő Dr. Doolittle és Tarzan történeteit olvasva arról álmodott, hogy Afrikába megy és együtt él az állatokkal.
Szülei válása után édesanyja nem tudta finanszírozni egyetemi tanulmányait, ezért titkárnőként egy dokumentumfilm-stúdióban helyezkedett el, majd és szerkesztő-asszisztensi állásokat töltött be az Oxfordi Egyetemen és egy dokumentumfilm-stúdióban, de volt pincér is.
Huszonkét éves volt, amikor egy barátnője kenyai farmjukra invitálta, s ő az útiköltség előteremtése után, 1957-ben megérkezett álmai kontinensére. Kenyában ismerkedett össze a régész-antropológus Louis Leakey-vel, a brit-kenyai régész-antropológussal, akinek asszisztense és titkárnője lett, az Olduvai-hasad
Leakey az emberi evolúció jobb megértésének egyik kulcsát a vadon élő csimpánzok tanulmányozásában látta, s a feladattal kitartó, türelmes és találékony titkárnőjét bízta meg, és szemtanúja volt a hárommillió éve élt hominida, az Australopithecus koponyája meglelésének. Leakey rábeszélte a csimpánzok életének tanulmányozására. Jane Goodall örömmel mondott igent, de csak anyai felügyelettel utazhatott el a tanganyikai (ma tanzániai) Gombe Nemzeti Parkba, mert a brit hatóságok nem engedélyezték, hogy a fiatal nő egyedül éljen a vadonban.
„Még mindig világosan emlékszem arra a napra, amikor a tanzániai Ngorongoro-kráterhez értünk, hogy munkához lássunk. A kráter peremén megálltunk, hogy inni adjunk kilenc hónapos fiunknak. Amint Hugo kikapcsolta a motort, mi is részeivé váltunk annak a kísértetvilágnak, amelyben addig csak átutazók voltunk. A lassan gomolygó fehér felhőfátyol körülvette az autót, és nem láttunk egyebet, mint néhány fa elmosódó körvonalát és az út szélén a nedves füvet. Ha csupán turisták vagyunk, örökre elszalasztjuk az alattunk elterülő vad vidék nagyszerű látványát. S ha életünk más úton halad, soha nem ismerjük meg Mrs. Brown (az öreg hiénaanya), Jason (az aranysakál) vagy Genghis (a falkavezér vadkutya) színes egyéniségét. A tájképhez hasonlóan ők is rejtve maradtak a felhők alatt, mégis ott voltak, aludtak és játszottak, vadásztak és öltek, párosodtak és szaporodtak – élték mindennapi életüket.” (Hugo van Lawick – Jane Goodall: Ártatlan gyilkosok)
1960 júliusában látott kutató munkához Gombéban, állhatatosan kereste a csimpánzok társaságát, akik kezdetben nem viszonozták érdeklődését, inkább elmenekültek. Ezután távcsövön át, a távolból figyelte az állatokat, s azok végül hozzászoktak jelenlétéhez, egyre közelebb engedték magukhoz. Goodall 1960 őszén tanúja volt, amint az egyik csimpánz ágakat gallyazott le, hogy segítségükkel termeszeket halásszon ki egy termeszvárból. Ez volt egyik legfontosabb felfedezése, mert egészen addig a tudósok úgy gondolták, hogy az ember az egyetlen szerszámok készítésére és használatára képes faj, ő pedig saját szemével látta ennek cáfolatát. A tudományos világ elismerését az hozta meg számára, hogy feltárta: a csimpánzok tudnak botocskával hangyákat halászni a bolyból, köveket fegyverként alkalmazni – vagyis képesek eszközök használatára. Leakey így reagált beszámolójára: „Mostantól újra kell definiálnunk a szerszám és az ember fogalmát, vagy el kell fogadnunk a csimpánzokat, mint embereket”. Másik jelentős megfigyelésével, miszerint a csimpánzok vadásznak, a zsákmányul ejtett kisebb állatokat pedig megeszik, megcáfolta a csimpánzokat elsősorban növényevőknek tartó tézist.
A fiatal kutatónő a tudományos konvenciókra fittyet hányva, az állatoknak nevet adva, a kívülről jött ember nyitottságával forradalmasította a főemlőskutatást. Megfigyelte, hogy az emberszabású majmoknak egyedenként eltérő az egyéniségük, gondolataik, érzelmeik vannak, szoros családi kötelékben élnek, udvarolnak, árvákat fogadnak örökbe és háborúznak, azaz a korábban feltételezettnél jóval több hasonlóságot mutatnak az emberrel. Szürkeszakállú Dávid, Góliát és társaik életének mindennapjait könyveiből ismerhetik meg az állatrajongók.
„Amint múlt az idő, úgy kerültem egyre közelebb az állatokhoz, a természethez, s ezáltal saját magamhoz is. Egyre inkább éreztem a harmóniát magam és a mindenhol jelenlevő szellemi hatalom között. Azoknak akik már tapasztalták azt az örömöt, amit a természettel kettesben töltött órák jelentenek, nem érdemes többet mondanom. Akik pedig még nem éltek át hasonlót, azoknak inkább nem is magyarázom, mert szavaim nem képesek visszaadni azt a szépséget, és szinte misztikus örökkévalóság-érzetet, ami oly váratlanul nyilall az ember szívébe.” (Jane Goodall: Amíg élek, remélek)
1965-ben mentora, Leakey jóvoltából egyetemi tanulmányok nélkül doktorálhatott etológiából a cambridge-i egyetemen. 1967-től 2003-ig a Gombéi Természetkutató Intézet igazgatója volt. 1977-ben megalakította a Jane Goodall Természetkutató Intézetet, s 1986-ban a Csimpánzokat Védő és Gondozó Bizottságot. A környezetvédelembe a jövő nemzedékeit is bevonva 1991-ben Tanzániában létrehozta a fiatalok környezettudatos nevelését célzó Rügyek és gyökerek hálózatot, amelynek munkájában a világ 93 országában több mint 100 ezer gyermek vesz részt. Magyarország 2006-ban, a Rügyek és Gyökerek Egyesület megalakításával csatlakozott a hálózathoz, amely 2010 óta Jane Goodall Intézet néven folytatja tevékenységét.
Jane Goodall többször – legutóbb 2010-ben – járt Magyarországon. Számos könyve közül magyarul is olvasható Az ember árnyékában (1975), Ártatlan gyilkosok (1987), Amíg élek, remélek (2000), Az utolsó pillanat (2003) és A remény gyümölcsei (2006). Legújabb könyve, a Seeds of Hope (A remény magjai) éppen ma jelenik meg, a kiadást kínos huzavona előzte meg, ugyanis a kézirat egyes részeit plágiumgyanú miatt teljesen át kellett dolgozni.
„A korábbi generációk veszélybe sodorták a jövőnket. Ha a Földön minden egyes ember az átlag európai életmódját folytatná, akkor új bolygókra lenne szükség, hogy legyen elég energiaforrás. De csak egy bolygónk van” – vallja Goodall, aki számtalan díj és elismerés birtokosa, 2002 óta az ENSZ-békenagykövete, 2003-ban megkapta az Asztúria hercege díjat, 2004-ben a Brit Birodalom lovagja lett, így kijár neki a Dame megszólítás. Munkásságáról számos filmet készítettek, kutatásai megkezdésének félszázadik évfordulóját az Egyesült Államok 500 mozijában egyszerre vetített dokumentumfilmmel és a részvételével megtartott Jane Goodall Live! programmal ünnepelték.
A tudós legfontosabb eredményének azt tekinti, hogy kiderült, mennyire hasonlítanak a csimpánzok az emberekre, ők is kommunikálnak, eszközöket használnak. „Nemcsak hangokkal, hanem gesztusokkal is kifejezik magukat, ugyanakkor tudnak agresszívek is lenni, pontosan ugyanolyan kontextusban, mint az emberek. A viselkedési formák pedig egyik generációról a másikra” „hagyományként” öröklődnek. A két faj immunrendszere is hasonló, így egymás fertőző betegségei átadhatók.
