Egy nő, aki a feje tetejére állította a zoológia világát, vallja Jane Goodallról David Attenborough. Jane Goodall brit állatvédő, etológus és csimpánzkutató, a főemlőskutatás forradalmasítója április 3-án ünnepli 90. születésnapját. A legendás környezetvédőnek nagy szerepe volt a csimpánzok egyéni és szociális viselkedésének feltárásában.
„Próbálom megértetni a közvéleménnyel, hogy mi, emberek mennyire függünk a természettől, innen van élelmünk, levegőnk, vizünk, ruházatunk – mindenünk. De csakis az ép ökoszisztéma elégítheti ki a szükségleteinket.” (Jane Goodall – Douglas Abrams: A remény könyve)
Dame Jane Goodall 1934. április 3-án Valerie Jane Morris-Goodall néven született Londonban. Az állatok világa már kisgyermekként elvarázsolta: kétévesen kötött örök barátságot az édesapjától kapott játék csimpánzzal, Jubileevel, „akit” – kissé kopottasan – mindmáig megőrzött. Négyévesen órákig a tyúkólban üldögélve várta ki, hogy a tyúkból előbújjon a tojás, tízévesen az állatokkal beszélő Dr. Doolittle és Tarzan történeteit olvasva arról álmodott, hogy Afrikába megy és együtt él az állatokkal.
Szülei válása után édesanyja nem tudta finanszírozni egyetemi tanulmányait, ezért titkárnőként egy dokumentumfilm-stúdióban helyezkedett el. Huszonkét éves volt, amikor egy barátnője kenyai farmjukra invitálta, és az útiköltség előteremtése után, 1957-ben megérkezett álmai kontinensére.
„»Ha már csinálsz valamit, csináld rendesen.« Azt hiszem, életem alapja ez a sarkalatos elv. Ha nem fűlik is a fogunk valamihez, ha csupán túl akarunk lenni rajta, de mégis belevágunk, akkor tegyük oda magunkat istenigazából.” (Jane Goodall – Douglas Abrams: A remény könyve)
Kenyában ismerkedett össze a régész-antropológus Louis Leakeyvel, akinek asszisztense és titkárnője lett, az Olduvai-hasadékban szemtanúja volt a hárommillió éve élt hominida, az Australopithecus koponyája meglelésének.
Leakey az emberi evolúció jobb megértésének egyik kulcsát a vadon élő csimpánzok tanulmányozásában látta, és a feladattal kitartó, türelmes és találékony titkárnőjét bízta meg. Jane Goodall örömmel mondott igent, de csak anyai felügyelettel utazhatott el a tanganyikai (ma tanzániai) Gombe Nemzeti Parkba, mert a brit hatóságok nem engedélyezték, hogy a fiatal nő egyedül éljen a vadonban.
1960 júliusában látott munkához Gombéban, állhatatosan kereste a csimpánzok társaságát. Azok kezdetben nem viszonozták érdeklődését, inkább elmenekültek. Ezután távcsövön át, a távolból figyelte az állatokat. Idővel hozzászoktak jelenlétéhez, és egyre közelebb engedték magukhoz.
Goodall 1960 őszén szemtanúja volt, amint az egyik csimpánz ágakat gallyaz le, hogy segítségükkel termeszeket halásszon ki egy termeszvárból. Ez volt az egyik legfontosabb felfedezése, mert egészen addig a tudósok úgy gondolták, hogy a szerszámok készítésére és használatára képes egyetlen faj az ember, ő pedig saját szemével látta ennek cáfolatát.
Leakey így reagált beszámolójára: „Mostantól újra kell definiálnunk a szerszám és az ember fogalmát, vagy el kell fogadnunk a csimpánzokat mint embereket.” Másik jelentős megfigyelésével, miszerint a csimpánzok vadásznak, a zsákmányul ejtett kisebb állatokat pedig megeszik, megcáfolta a csimpánzokat elsősorban növényevőknek tartó tézist.
„Szerintem a bölcsesség ismérve, hogy nagy hatalmú értelmünket a tetteink következményeinek felmérésére használjuk, az egész mindenség jólétét szem előtt tartva. Doug, sajnos elvesztettük a hosszú távú perspektívát, és azt az abszurd, legkevésbé sem bölcs hiedelmet nyögjük, miszerint a gazdasági fejlődés korlátlan lehet egy korlátozott erőforrásokkal rendelkező bolygón, rövid távú nyereséget és hasznot hajszolunk a hosszú célok és érdekek rovására. És ha így folytatjuk – de inkább bele sem gondolok, mi fog akkor történni. Semmikép sem vall ez »bölcs majom«-ra.” (Jane Goodall – Douglas Abrams: A remény könyve)
A fiatal kutatónő a tudományos konvenciókra fittyet hányva, az állatoknak nevet adva, a kívülről jött ember nyitottságával forradalmasította a főemlőskutatást. Megfigyelte, hogy az emberszabású majmoknak egyedenként eltérő az egyéniségük, hogy gondolataik, érzelmeik vannak, szoros családi kötelékben élnek, udvarolnak, árvákat fogadnak örökbe és háborúznak, azaz a korábban feltételezettnél jóval több hasonlóságot mutatnak az emberrel. Szürkeszakállú Dávid, Góliát és társaik életének mindennapjait könyveiből ismerhetik meg az állatrajongók.
1965-ben mentora, Leakey jóvoltából egyetemi tanulmányok nélkül doktorálhatott etológiából a Cambridge-i Egyetemen. 1967-től 2003-ig a Gombéi Természetkutató Intézet igazgatója volt. 1977-ben megalakította a Jane Goodall Természetkutató Intézetet, és 1986-ban a Csimpánzokat Védő és Gondozó Bizottságot.
A környezetvédelembe a jövő nemzedékeit is bevonva 1991-ben Tanzániában létrehozta a fiatalok környezettudatos nevelését célzó Rügyek és gyökerek hálózatot, amelynek munkájában a világ 93 országában több mint 100 ezer gyermek vesz részt. Magyarország 2006-ban, a Rügyek és Gyökerek Egyesület megalakításával csatlakozott a hálózathoz, amely 2010 óta Jane Goodall Intézet néven folytatja tevékenységét.
„Amikor egy faj kihal, az olyan, mintha kilyukadna az élet csodálatos kárpitja. Ha szaporodnak a lyukak, meggyengül az ökoszisztéma. Egyre több helyen annyira rongyos már a kárpit, hogy kevés választja el az ökoszisztémát az összeomlástól. És ekkor válik élet-halál kérdésévé, hogy rendet tegyünk.” (Jane Goodall – Douglas Abrams: A remény könyve)
Jane Goodall többször – legutóbb 2010-ben – járt Magyarországon. Számos könyve közül magyarul is olvasható Az ember árnyékában (1975), Ártatlan gyilkosok (1987), Amíg élek, remélek (2000), Az utolsó pillanat (2003) és A remény gyümölcsei (2006). Legújabb könyve, a Seeds of Hope (A remény magjai) éppen ma jelenik meg, a kiadást kínos huzavona előzte meg, ugyanis a kézirat egyes részeit plágiumgyanú miatt teljesen át kellett dolgozni.
„Vannak testi korlátaink, de a lelkünk számára nincs korlát. Lássa az utánunk jövő nemzedék és mindenki más is, hogy mit vitt végbe két testi fogyatékos. Ha mi már nem leszünk is, itt lesz nekik az erdő, egy vak meg egy kar nélküli ember hagyatéka.” (Jane Goodall – Douglas Abrams: A remény könyve)
Goodall számos díj és elismerés birtokosa, 2002 óta az ENSZ békenagykövete, 2003-ban megkapta az Asztúria Hercege Díjat, 2004-ben a Brit Birodalom lovagja lett, így kijár neki a Dame megszólítás. Dr. Goodall számos elismerést kapott munkája során, többek között a Tanzánia Medált, a National Geographic Társaság Hubbard Medálját, Japán Kyoto Díját, Asturia hercegének 2003-as Technikai és Tudományos Kutatói Díját, a Benjamin Franklin Élettudományi Medált, és a Gandhi/Királyi Díjat az Erőszakmentességért.
Munkásságáról számos filmet készítettek, kutatásai megkezdésének félszázadik évfordulóját az Egyesült Államok 500 mozijában egyszerre vetített dokumentumfilmmel és a részvételével megtartott Jane Goodall Live! programmal ünnepelték.
