„A lelkem fél; az elmulás nehéz / hivatlan álomként zuhan le rám” John Keats, az angol romantikus költészet kiemelkedő alakja 220 éve született. Keats rövid életét átitatta a szenvedély, amely csodálatos művek megteremtésére sarkallta.
„A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön és amit kell tudnotok…”
AZ ÁLOMHOZ
Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;
ó, édes Álom! hogyha akarod,
törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;
de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a busarcu gondot,
mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
1795. október 31-én született Londonban, de a dátumra nincs konkrét bizonyíték nincs. Elszegényedett nemesi családból származott, apja, aki bérfuvaros volt, 1804-ben meghalt, anyja csakhamar ismét férjhez ment. John 14 éves korában temette el anyját, akit önfeláldozóan ápolt. Erősen kötődött három testvéréhez, akikkel később nagyanyjukhoz kerültek. Az enfieldi iskolában eleinte kevéssé érdeklődött az irodalom iránt, később azonban egyre többet olvasott. Támogatták költői kísérleteit, lefordította az Aeneist, s vonzódása az antik világhoz élete végéig megmaradt. Sebészinas lett, majd orvosnak készült, de a kórházi gyakorlatokon már ódon krónikákat írt. Oklevelet nem szerzett, 1817-től csak az irodalomnak élt. Öccse, George Amerikába ment és onnan támogatta őt.
Álom és költészet
Keats irodalmi példaképei Spenser és más Erzsébet-kori költők voltak. Első érett verse: Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába. E szonett is a 17. századi fordító hatását tükrözi. Később a görögség, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult. Tudatos, tudós költő lett, pályáját utánzással kezdte: őszinteség helyett a legmagasabb igénnyel – írja róla Cs. Szabó László. Egykori tanára, Charles Clarke mutatta be a szerkesztő és kritikus Leigh Huntnak, aki verseit folyóiratában, az Examine című folyóiratban jelentette meg. Hunt haladó szellemű köre jelentősen hatott a költőre, erről Poems (1817) című kötetének érzelmes hangvétele tanúskodik. Itt találkozott Shelleyvel, a költővel életre szóló barátságot kötött. Álom és költészet című verse előre jelzi költői útját: „már vonz tovább nemesebb élet álma, / az emberi szív kínja és tusája”. Huntot egy politikai cikke miatt két évre lecsukták, s mivel szabadulásakor Keats versben üdvözölte, ellene is hajsza indult. Byron leszólta őt, és a kritika is támadta, de Keats tisztában volt magával, s higgadtan állta a vihart.
1817-ben jelent meg első kötete Versek címmel, ekkor kezdte írni Endümion című szimbolikus elbeszélő költeményét, a pásztorkirályba szerető Diána holdistennő történetére Ovidius művei között bukkant rá. A mű a romantika világát tükrözi: pusztító, transzcendens érzésként írja le a szerelmet: „Minden, ami szép, öröm lesz örökké” – kezdi a négyezer soros verset. Keats nyitja az angol esztétaköltők sorát, s a szépség kultusza lírája meghatározó motívuma. Az 1818-ban megjelent mű csakhamar éles támadások kereszttüzébe került, kritikusai – olykor meglehetősen durva hangnemben – felrótták neki gyengeségeit.
1818-ban egy skóciai túrán megfázott, ekkor jelentkeztek nála először a tüdőbaj tünetei. Ugyanebben az évben a szintén tuberkulózisban szenvedő öccsét ápolta, az év végén azonban meghalt halt minden segítség ellenére. Közben beleszeretett Fanny Brawne-ba, de egészségi és anyagi helyzete beárnyékolta kapcsolatukat. 1819 tavaszán azonban szomszédok lettek és októberben eljegyzést tartottak. A tuberkulózisban szenvedő Keats 1920-ban hampsteadi otthonából írta a levelet fiatal menyasszonyának, Fanny Brawne-nak, akivel betegsége miatt sohasem lehettek egymáséi. A lánynak küldött megmaradt levelében Keats „szegény fogolynak” nevezi magát, mert betegsége miatt meg sem csókolhatja szerelmét, az Óda a csalogányhoz vagy az Utolsó szonett (Bright Star) című költeményei múzsáját.
„Semmi sem valódi, amíg ki nem próbáljuk – még egy szólás sem igazi szólás, ameddig saját életünk nem szolgáltat példát rá.”
Ekkor született Boccaccio nyomán Izabella, vagy a bazsalikomcserép című elbeszélő költeménye, a Hüperion, a Lamia, a Szent Ágnes-este – utóbbi költészete egyik csúcsa, a szerelemtől lelkes költő szenvedéllyel és izgalommal teli képekben, finoman és érzékenyen beszéli el a szökevény szerelmesek történetét.
<
A PARTHENON SZOBRAIRA
A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap.
Leghíresebb verseit, az ódákat ( Óda egy csalogányhoz, Óda egy görög vázához, A melankóliáról) 1819 tavasza és ősze közt írta, az örök eszmények és a mulandó, változó világ közti ellentétről. Az ódákban önnön létének tisztázásáért vívott harca és a képzelet felszabadító erejébe vetett hite tükröződik. A csalogány dalával azonosuló költő boldogsága szemben áll a bánattal és a betegséggel; a görög vázán a szerelmesek az örök, be nem teljesülő szenvedélyt jelentik; a melankóliáról írt óda a bánatot az emberlét állandó kísérőjének tartja, mely együtt jár a boldogsággal; az őszhöz írt vers az elmúlást írja le, mégis mély örömérzést sugall, amely a pillanatot az öröklétbe emeli. Az ősz nála nem a pusztulás, hanem a beérés és betakarítás ideje. E képekben gazdag, meditatív versek a romantikus líra legnagyobb alkotásai közé tartoznak. Ekkor írta a La Belle dame sans merci (A könyörtelen szép hölgy) című balladát is, mely a pusztító szerelem motívumát ismétli.
Hüperion című elbeszélő költeményének második változata, a Hüperion bukása a betegséggel és beteljesületlen szerelmével viaskodó költő utolsó kísérlete, hogy feloldja az örök értékek és az elmúlás közti ellentétet. A sodró látomás kijelöli a költő szerepét: szakítania kell az álmodozással és osztoznia az emberiség szenvedéseiben. Keats nem fejezhette be művét, 1820 elején már tudta, hogy hónapjai meg vannak számlálva. „Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok, / mielőtt agyam termését behordtam, / mielőtt, mint dús csűrök a magot, / megőrzöm magam tornyos könyvhalomban / …a mindenség partján állok, eltűnődve, / s hír s szerelem semmivé omlik össze” – írta már le korábban érzéseit betegsége elhatalmasodásakor Szabó Lőrinc fordításában a Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok című versében.
Tüdőbaja súlyosbodott, 1820 elején már tudta, hogy kevés ideje van hátra. Az év nyarán jelent meg a Lamia, Izabella, Szent Ágnes-este és más versek című kötete, amely a kritikai elismerést is meghozta számára. Júliusban jelent meg nagyobb epikus műveinek kötete, ez kritika elismerését is meghozta. Három évig alkotott, s majd minden főművét a harmadikban írta. Barátai ápolták, Shelley Pisába hívta, ám ő plebejus gőggel nem fogadta el a főrangú költő meghívását. Orvosai tanácsára 1820 szeptemberében Nápolyba, majd Rómába utazott, ahova festő barátja, Joseph Severn kísérte el. Hosszú szenvedés után végül Rómában halt meg 1821. február 23-án. A római protestáns temetőben helyezték örök nyugalomra, nem akarta, hogy sírján a neve megjelenjen, ezért a sírkövén, saját kérésére, ennyi áll: „Itt nyugszik, aki a vízre írta a nevét.” (eredetileg: Here lies One / Whose Name was written in Water.)
A felirat téved, Keats kora angol lírájának legkiválóbbja, az angol romantika második nemzedékének legjelentősebb alakja volt. Versein kívül komoly irodalmi értéket képviselnek levelei, amelyekből mély gondolatiság, érzékeny kritikai szemlélet rajzolódik ki. Byron kultuszának hanyatlásával nőtt Shelley és Keats elismerése, ma a világirodalom legnagyobbjai közé sorolják. Szelleme egyetemessége, kifejezési eszközeinek érzékletessége Shakespeare méltó utódjává teszi. Barátja, Shelley egy év múlva követte, vízbe fúlt tetemének zsebében Keats kötetét találták meg.
Cs. Szabó László szerint ő volt „az angol irodalom Prometheusa, aki megrabolta Spenser, Shakespeare, Milton és Ariosto tüzét”. Műveit Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, Vas István, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc fordították magyarra.
