„Nem értettem, miért fuldoklunk folyton a hazugságokban, miközben annyira szeretjük egymást. Vagy talán épp emiatt…?” Egy nagyszerű könyv a tinédzsereknek és mindenkinek, aki meg kívánja ismerni a tinédzsereket. Kalapos Éva D.A.C. című kötete a Manó Könyvektől.
Magányos vagy? Vagy csak egyszerűen úgy érzed, az életed egy irtó nagy káosz?
Így van ezzel a 16 éves Fellegi Flóra is, aki egy budapesti lakóparkban él elfoglalt apjával és idegesítő öccsével. Kevés barátja van, a pasizásban tapasztalatlan, egyedül a filmekért rajong mániákusan. Amikor azonban megismeri a kicsit fura, de nagyon vagány Zsanit, az élete fenekestül felfordul, és világossá válik az is, hogy idővel minden titokra fény derül…
Lépj be te is a D.A.C. világába, és éld át velünk a kalandokat! Barátság, szerelem, család, problémák és megoldások D.A.C..
Kalapos Éva: D.A.C.
(részlet a könyvből)
Sehová nem tudtam beilleszkedni. Mármint a suliban. Vagy bárhol máshol. De irtóra nem.
Bármennyire szeretné a világ (és a szüleink) azt hinni, hogy csupán amcsifilmes klisé a középiskolai hierarchia, fel kell, hogy világosítsak mindenkit: nem az. Igenis vannak menők és lúzerek, és az még a jobbik eset, ha a két csoport közül valamelyikhez tartozol. Igen, képzeljétek, a lúzerekhez tartozni is jobb, mint sehová. Mert akkor legalább együtt lóghatsz a szintén lúzer barátaiddal, együtt csinálhatjátok a házit, együtt öltözhettek gázul, együtt mehettek szerepjátékozni… na jó, gőzöm sincs, mivel töltik az idejüket a lúzernek kikiáltottak, de egyvalamivel biztos nem: nem gubbasztanak a szobájukban full egyedül, filmeket bámulva és popcorn-t rágcsálva minden egyes rohadt délutánon, és nem pörgetik bánatosan a FB-falukat, ahol a jelek szerint az égvilágon mindenkivel ezermillió érdekes dolog történik, csak velük nem (például még a legbénább áltsulis osztálytársuk is Barcelonában meg Milánóban készült képeket posztol, amiken változatlanul bénán, de boldogan vigyorog a kamerába). A filmnézéssel amúgy nem lenne bajom, hiszen abszolút filmmániás vagyok – a pszichodoki szerint, akihez Apu Anya halála után küldött, így tartom magamtól távol a valóságot. Oké, lehet, hogy van benne valami, bár nem szívesen adok igazat annak a pasinak, mert rohadt ellenszenves volt.
Szóval a lényeg, hogy mindig kívülálló voltam: a lúzerek nem fogadtak be, mert túl sok voltam nekik a filmmániámmal és a „gazdag” apámmal, a menők meg egyrészt azért nem, mert az én osztályomban egy sincs, részben meg, mert egyértelműen lúzervírus-hordozó vagyok: van öt kiló, ami mászkál rajtam fel-alá, akármennyit pilates-ezek is, nem festetem a hajam, nincs rajtam nyolc kiló festék, de legfőképpen hiányzik belőlem valami, ami ezeknek az iszonyú menő bandáknak a lételeme: a vegytiszta, kendőzetlen gonoszság. Persze egyáltalán nem vagyok szent, nagyon is gúnyos tudok lenni, az a milliméterre kiszámított álnokság viszont, ami őket jellemzi, valahogy mindig elborzasztott. Pedig megpróbáltam. Komolyan.
Még azt a videót is lájkoltam és megosztottam a FB-n meg a Twitteren, amit az egyikük felvett, hogy egy egyébként csendes és aranyos lány, akit régóta ismerek, sír a vécében egy srác miatt, akibe évek óta szerelmes. Azt hitte, ha enged neki, és lefekszik vele, végre összejönnek, úgyhogy hagyta magát a falnak dönteni egy pláza parkolójában, a srác meg persze utána azonnal dobta. Most már tudom, hogy inkább rá kellett volna írnom és megpróbálni megvigasztalni.
Akkor persze nem éreztem gáznak, hogy beszállok a játékukba, főleg, mert a menő csajok másnap reggeltől szó nélkül maguk közé fogadtak. Aztán hetekig erről az ügyről beszélt az egész suli, miközben észre se vettük, hogy a lány nem jött iskolába, csak amikor két hét után végre megérkezett: iszonyúan meg volt hízva, a szemei meg úgy festettek, mintha az elmúlt két hetet sírással töltötte volna (nyilván ez is történt). Persze senkit nem büntettek meg, de aznap, amikor Apu megtudta, hosszú idő óta először nem ment el otthonról. Nem jött be hozzám sem, csak ült a sötét nappaliban, Anyu képe előtt.
Azt hiszem, akkor zuhant rám az egész, amikor megláttam a lányt. Ott álltam az aulában, a ragadozó királynők gyűrűjében, mellettem az egyik legszebb, akitől épp előző nap kaptam egy gyönyörű, gyöngyházfényű szemhéjpúdert, mert még két hét után is jött komment a posztra, és néztem, ahogy az áldozat ránk se pillantva, rémesen lassú léptekkel botorkál be az osztálytermébe. Aztán elnézést kértem a csajoktól, berohantam a vécébe, és öklendezni kezdtem.
Másnap töröltem a videót az oldalamról, amivel persze egy életre elvágtam magam.
És akkor utálni kezdtem az egészet.
