„Általában úgy képzelik, hogy tolvaj, gyilkos, kém, prostituált tudatában van annak, hogy foglalkozása bűnös, és szégyenkezik miatta. Pedig ez épp ellenkezőleg van.” A 105 éve elhunyt Lev Tolsztoj egyik legnagyobb műve a Feltámadás.
„Világnézetének alaptétele abban állott, hogy minden férfi, kivétel nélkül – öreg és fiatal, gimnazista és tábornok, művelt és műveletlen – a legfőbb jónak a kívánatos nőkkel való nemi érintkezést tekinti, s ezért minden férfi – ha teszi is magát, hogy mással van elfoglalva – lényegileg mindig csak erre az egyre vágyik.”
Lev Tolsztoj (1828–1910) életének utolsó évtizedében főleg erkölcsi és közéleti kérdések foglalkoztatták. Újabb válság és újabb nagyregény, a Feltámadás ezen időszak terméke. Feleségével folytatott veszekedéseik azonban egyre kilátástalanabbá váltak, így jutott arra az elhatározásra, hogy szakít addigi életvitelével, és elutazik a Dél-Oroszországban élő tolsztojánusokhoz. Lopva, éjnek idején hagyta el Jasznaja Poljanát, az egykori idill helyszínét, útközben azonban megbetegedett, és az asztapovói állomásfőnök szerény szobájában halt meg 1910. november 20-án.
A zseniális orosz író egyik legnagyobb műve a Feltámadás, amelyben erkölcsi és politikai nézeteit is feltárja. A regény alapgondolatát egy valóságban megtörtént bírói eset adta, amelyet az író ügyvéd barátjától hallott. A regény hőse Nyehljudov herceg, egy előkelő úr, akiben felébred a lelkiismeret, hogy egykori kedvesét, Katyusa Maszlovát a prostitúció fertőjébe kergette. Nyehljudov herceg esküdtszéki tárgyaláson az egyszer még általa elcsábított parasztlánnyal találja szembe magát, akit a nyomor rossz útra térített. A lányt gyilkossággal vádolják. Ártatlansága kiderül, ám formai hibák miatt mégis négyévi kényszermunkára ítélik. A hercegben feltámad a bűntudat és miután nem tudja a lányt kimenekíteni új irányt vesz az élete…
Nyehljudov, hogy jóvátegye bűnét, hajlandó lenne Katyusát feleségül venni, és hogy megossza vele büntetését, utánamegy Szibériába vezekelni. A századvégi orosz élet szörnyűségeit Tolsztoj a fogolykaraván szibériai útja során mutatja be. A társadalmi igazságtalanság bemutatása ellenére a regény mégsem nyomasztó olvasmány. Alaphangját az ember erkölcsi értékeibe, az egyszerű emberek jóságába vetett hit adja meg, s az, hogy a gonosz elleni harc egyetlen eszköze az erkölcsi tökéletesedés.
Az erkölcsi felemelkedéssel együtt járó társadalmi lesüllyedés története bizarrnak, már-már egzotikusnak tetszhet manapság, ám művészi ereje mellett talán éppen Tolsztoj gondolkodói radikalizmusa a magyarázata annak, hogy nemcsak korábbi művei # a Háború és béke, az Anna Karenina, az Ivan Iljics halála izgalmasak számunkra ma is, hanem a nagyon mély, nagyon orosz igazságkeresésből fakadó későbbi írásai is, amilyen a Feltámadás – Szőllősy Klára fordításában.
Lev Tolsztoj: Feltámadás
(részlet)
Akárhogyan igyekeztek is az emberek sok százezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút – a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is. Melegen sütött a nap, megéledő fű sarjadt, zöldellt mindenütt, ahol csak ki nem pusztították, nemcsak a bulvárok gyepágyaiban, hanem a kövezet lapjai között is; nyírfa, topolya, fagyal bontogatta ragacsos, illatozó levélkéit, a hárs rügyei pattanásig duzzadtak; csóka, veréb, galamb már tavaszi örömmel rakta fészkét, és a napmelengette falaknál döngtek a legyek. Örvendeztek a növények, a madarak, a rovarok és a gyermekek. De az emberek – a nagy, felnőtt emberek – most is éppen úgy csalták és gyötörték egymást, mint máskor. Az emberek úgy vélték, hogy nem ez a tavaszi reggel fontos és szent, nem Isten világának a szépsége, mely minden élőlény gyönyörűségére adatott – nem ez a békére, egyetértésre, szeretetre indító szépség, hanem fontos és szent az, amit ők, az emberek, maguk találtak ki, hogy egymáson uralkodjanak.
Így a kormányzósági börtönben szentnek és fontosnak nem az számított, hogy minden állatnak és embernek egyformán adatott a tavasz öröme és gyönyörűsége, hanem azt tartották szentnek és fontosnak, hogy előző nap hivatali számmal ellátott, pecsétes, fejléces írás érkezett, miszerint ma, április huszonnyolcadikán reggel kilenc órára vezessenek elő három vizsgálati fogságban levő rabot: két nőt meg egy férfit. Az egyik nőt, mint fővádlottat, külön kell elővezetni. Ennek az utasításnak az alapján április huszonnyolcadikán reggeli nyolc órakor a női osztály sötét, bűzös folyosójára belépett az ügyeetes börtönőr. Nyomában hullámos ősz hajú, elgyötört arcú nő sietett ki a folyosóra, paszomántos ujjú kabátkáját kékszegélyes öv fogta össze. A felvigyázónő volt.
– Maszlováért jött? – kérdezte, s az ügyeletes őrrel együtt odalépett a folyosóra nyíló egyik ajtóhoz.
Az őr nagy kulcscsörgetéssel kinyitotta a lakatot, kitárta a cella ajtaját – bentről még bűzösebb levegő áradt ki a folyosóra –, és elkiáltotta magát:
– Maszlova, a bíróságra! – s betámasztotta az ajtót várakoztában.
A szél még a fogház udvarára is elhozta a mezők éltető, üde illatát. A folyosón azonban dögletes, fullasztó volt a levegő, annyira átjárta a kátrány, rothadás és ürülék szaga, hogy kétségbe ejtett s elriasztott minden kintről érkezőt. Megérezte ezt még a felvigyázónő is, aki az udvarról jött be, pedig ő ugyancsak hozzászokott a rossz levegőhöz. A folyosóra belépve, hirtelen kimerültséget érzett, aludni szeretett volna.
A cellában sürgölődés támadt, női hangok, mezítelen talpak léptei hallatszottak.
– Gyerünk, frissebben, Maszlova, nem hallod? – kiáltott be az ajtón a börtönőr.
Két perccel később alacsony növésű, feltűnően telt mellű fiatal nő jelent meg az ajtóban, fürge léptekkel jött, gyorsan megfordult, s megállt az őr mellett. Szürke rabköntöse alatt fehér blúzt, fehér szoknyát viselt, lábán pamutharisnyát és a rabok szokásos bőr lábbelijét. Fejét fehér kendővel kötötte be, mely alól – nyilván szándékosan – kilátszott göndör fekete hajának néhány fürtje. Arca feltűnően fehér volt, mint az olyan embereké, akik hosszú időt töltöttek zárt helyen; a pincében kicsírázott burgonya hajtásaira emlékeztető ez a fehérség. Ugyanilyen fehér volt széles, de kicsiny keze, gömbölyű, telt nyaka, amely kilátszott köntöse nagy nyakkivágásából. Arca halovány fehérségében különösen feltűnt szénfekete, villogó, kissé bedagadt, de nagyon élénk szeme; az egyikkel kissé kancsalított. Feltűnő egyenesen tartotta magát, telt mellét kidüllesztette. A folyosóra kilépve, hátravetette fejét, farkasszemet nézett az őrrel, s úgy állt ott, mint aki kész mindazt teljesíteni, amit követelnek tőle. Az őr már be akarta zárni az ajtót, amikor egy ősz hajú öregasszony dugta ki rajta sápadt, szigorú, barázdás orcáját, s valamit szólt Maszlovának. De az őr az öregasszony homlokának nyomta az ajtót, és a fej eltűnt. A cellában női kacagás harsant fel. Maszlova is elmosolyodott, és az ajtóba vágott kis rácsos ablakhoz fordult. A túlsó oldalról meg az öregasszony arca tapadt az ablakhoz, rekedt hangon kiáltott ki rajta:
– Jól vigyázz, ne mondj többet a kelleténél, maradj meg annál az egynél, s azzal kész!
– Akár egyet mondok, akár többet, rosszabb már úgyse lehet – mondta rá Maszlova, s megrázta a fejét.
– Ha egyet mondasz, kettő úgyse lesz belőle – jelentette ki a börtönőr, s látszott rajta, mennyire büszke főnöki szellemességére. – Utánam, indulj!
Az öregasszony szeme eltűnt a kis ablakból. Maszlova kiment a folyosó közepére, és fürge, aprózó léptekkel megindult az őr nyomában. Lementek a kőlépcsőn, elhaladtak a férfiak cellái mellett – amelyek még bűzösebbek és lármásabbak voltak a nőkéinél, s ahol az ajtókba vágott kémlelőablakokból mindenütt kíváncsi szemek kísérték őket –, és lementek az irodába, ahol két fegyveres katona várakozott. Az ott ülő írnok dohányszagú papírlapot adott át az egyik katonának s Maszlovára mutatva így szólt: „Vedd át.” A katona – piros képű, ragyás nyizsnyij-novgorodi muzsik – köpenyujja hajtókájába tette az írást, a fogoly felé kacsintott, és mosolyogva pislogott társára, egy széles pofacsontú csuvasra. Azután a két katona a foglyot közrefogva lement a lépcsőn, és megindult a főkapu felé.
A főbejárat kettős kapujába illesztett kisajtó kinyílt, a két katona a fogoly nővel átlépte a küszöböt, kilépett az udvarra, majd a falon túl az utcára, s a kövezett járdán megindultak a városon át.
Kocsisok, boltosok, szakácsnők, munkások, hivatalnokok megálltak, és kíváncsi tekintettel mérték végig a foglyot; némelyek fejüket csóválták, s effélét gondoltak: „Lám, mire vezet, ha valaki rosszul viselkedik, nem úgy, mint mi.” A gyerekek ijedten bámészkodtak a gonosz boszorkára, s csak az nyugtatta meg őket, hogy katonák kísérik, és most már nem árthat senkinek. Egy falusi atyafi, aki faszenet árulni jött fel a városba, és megteázott a kocsmában, odalépett hozzá, keresztet vetett, és egy kopejkát nyomott a markába. A fogoly nő elpirult, fejét lehajtotta s valamit suttogott.
Magán érezte a mindenfelől reá irányuló pillantásokat; észrevétlenül, anélkül hogy fejét is odafordította volna, rásandított azokra, akik nézték, és az általános érdeklődés megörvendeztette. Örült a friss – legalábbis a börtön után frissnek tetsző – tavaszi levegőnek is; de járástól elszokott lába fájt, amint a kövezeten lépkedett az ormótlan rabcipőben; lába elé nézett, s igyekezett minél könnyedébben lépni. Egy péküzlet előtt galambok tipegtek peckesen, zavartalan biztonságban; az üzlet előtt elhaladva, a fogoly nő majdnem rálépett az egyikre. A galamb megrebbent, s szárnyával csapkodva épp a nő füle mellett szállt fel, repülésének szele megcsapta az arcát. A nő elmosolyodott, azután nagyot sóhajtott: eszébe jutott, hogy milyen helyzetben van.
