„Nem az elérhető morális tökély a fontos, hanem a tökélesedés folyamata.” A zseniális orosz író, az erkölcs és a vallás nagy kérdésein töprengő filozófus valódi mester és egyben ellentmondásos ember volt. Lev Tolsztoj 185 éve született.
„Elég elfeledkezni magunkról és másokat szeretni, s az ember nyugodt, boldog és igen jó lehet.”
185 éve, 1828. szeptember 9-én született Lev Tolsztoj orosz író, a realista orosz irodalom mestere. Jasznaja Poljanában látta meg a napvilágot régi arisztokrata családban. Korán árvaságra jutott, testvéreivel rokonoknál nevelkedett. 1841-ben Kazanyban kezdte meg végül soha be nem fejezett egyetemi tanulmányait, keleti nyelveket, majd jogot tanult. 1847-ben Jasznaja Poljanában gazdálkodni kezdett, majd Moszkvában és Szentpéterváron folytatta jogi tanulmányait.
Egy szonáta kezdete
Első irodalmi zsengéi is ebből az időből származnak. 1852 és 1855 között katonáskodott, és megírta életrajzi trilógiáját. 1856-ban külföldi tanulmányúton gyarapította mezőgazdasági és pedagógiai ismereteit, Jasznaja Poljanába visszatérve iskolát szervezett a parasztgyerekek számára.
Szabadiskolája minden vonatkozásban elutasította az erőszakot. Újabb, londoni tanulmányútját követően, mivel titkos nyomdát gyanítottak nála, iskoláját bezáratták, pedagógiai folyóiratát betiltották.
1862-ben feleségül vette Szofja Andrejevna Berszet, akitől tizenhat terhességből tizenhárom gyermeke született. Házasságuk első időszaka harmonikus volt (híressé vált az anekdota, miszerint Tolsztoj az akkor még tapasztalatlan fiatalasszonnyal a több mint erotikus ábrándozásaival és szexuális tapasztalataival tele naplóját elolvastatta). Három együtt töltött évtized után Tolsztoj ezt írja: „Összeköt minket a múlt, a gyerekek, a hibáink tudata, az együttérzés és egy ellenállhatatlan vonzalom. Egyszóval, jól és igazán össze vagyunk csomagolva és átkötve. És én örülök ennek.”
A belső megnyugvás gyümölcseként írta meg hat év alatt a Háború és békét, az 1805 és 1820 közötti Oroszország, benne a Napóleon felett aratott győzelem monumentális történelmi tablóját, amelyet számtalanszor feldolgoztak, készült belőle dráma, opera, balett és számos film. A nagyregény után a parasztgyerekek számára állított össze ábécéskönyvet, a meséket különös gonddal válogatta össze, mert legfogékonyabb, leglelkesebb olvasóinak, a gyerekeknek szánta őket.
„Annak ellenére, hogy sem a tudomány, sem a művészet, sem a politika nem érdekelte, mind e területeken szilárdan kitartott a többség s az újságja által vallott nézetek mellett. Csak akkor változtatott a véleményén, ha a többség véleménye is változott; jobban mondva nem is váltott véleményt, megváltoztak a nézetei észrevétlenül.” (Lev Tolsztoj: Anna Karenina)
1873 és 1877 között készült el a lázadó nő témájának egyik leggyönyörűbb és legtragikusabb megfogalmazása, az Anna Karenina, amelyet színpadon és filmen szintén számos feldolgozásban láthattunk.
Ellentétes érzelmek viharában
Az Istent kereső író az 1880-as évek elején egyre mélyülő válságot élt át. Ekkor kristályosodott ki sajátos hitvallása: az egyház merev és képmutató, Jézusból csak ember voltát és tanításait fogadta el, és a négy evangéliumból megalkotta saját, „ésszerű” változatát. Hamarosan követői támadtak. A pravoszláv egyház nem nézte jó szemmel tevékenységét, 1901-ben kiközösítette”eretnek” kereszténységéért.
2010-ben, Tolsztoj halálának 100. évfordulójának évében egy orosz politikus paradox vállalkozásba fogott: elhatározta, hogy megpróbálja rehabilitáltatni az orosz történelem egyik legkedveltebb személyiségét. Kevés sikerrel. Tolsztoj személye körül a 21. században ugyanolyan heves viták dúlnak Oroszországban, mint az íróóriás életében.
A szovjetek irodalmi panteonjuk csúcsára helyezték, főleg azért a radikális filozófiáért, amelyet az októberi forradalmat megelőző időkben hirdetett. A Háború és béke és az Anna Karenina olyan híressé tette, hogy egy kortársa Oroszország második cárjaként említette. Pozícióját arra használta fel, hogy szidalmazza az egyházat, a rendőrséget, a hadsereget, a húsevést, a magántulajdont és az erőszak bármilyen formáját.
Leonyid Iljics Lenin szerette Tolsztoj „felgyülemlett gyűlöletét”. Pacifizmusát és istenhitét figyelmen kívül hagyva „az orosz forradalom tükrének” nyilvánította. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága már halálának ötvenedik évfordulója előtt két évvel hozzálátott az ünnepi előkészületekhez, hogy időben kész legyen a neki állított szobor.
A századik évfordulón az utópikus gondolatokba belefáradt Oroszországban semmi hasonló nem történt. Ellentétben például Anton Pavlovics Csehovval: születése 150. évfordulóján bőségesen kijutott neki a hivatalos tisztelgésből. Tolsztoj ükunokája, Vlagyimir Tolsztoj, aki ma a Jasznaja Poljana-i családi birtokon működő múzeum vezetője már nem reménykedik a megegyezésben: „Minden hatalom megpróbálja hozzáigazítani a nagy embereket szükségleteihez – magyarázza 2010-ben. – A jelenlegi hatóságok azonban nem ezt teszik, vagy legalábbis nem elég ügyesen. Talán annyira magabiztosak, hogy úgy gondolják, nincs szükségük rá.”
A változás
Társadalmi érzékenysége és írói tevékenysége szétválaszthatatlanul összefonódott: járta a nyomornegyedeket, kiadót alapított a népművelés szolgálatára, megírta az Ivan Iljics halálát és a Kreutzer szonátát.
Az idősödő Tolsztoj nyolcvan esztendős korára „minden tekintetben meggyengült, különösen az emlékezete”, egyre zárkózottabb, lassabb és visszahúzódóbb lett. Ám továbbra is arról álmodozott, hogy elhagyja az otthonát, és elvei szerint kezd élni: „oly kívánatos és örömteli dolog lenne elmenni és koldusnak állni, mindenkinek köszönetet mondani és mindenkit szeretni” – írta naplójában.
Alexandra Popoff Szofja Tolsztaja élete című életrajzkötetében is olvashatjuk, hogy Tolsztoj hihetetlen mennyiségű, 839 levelet írt Szofjának, és ezeken felül többet el sem küldött, oda sem adott a feleségének, aki úgy férje halála után úgy látta, hogy ezek a levelek sokkal inkább az utókornak, a rajongóknak szóltak, mintsem neki. Tolsztoj a leveleket „kis találkáknak” nevezte, amelyekben spontán módon megosztotta vele érzéseit és gondolatait. Az asszony ugyanígy, érzésből, ösztönből válaszolt; szeretete beragyogja a leveleket, melyekben bátorítja őt a kétségbeesés időszakaiban. A későbbi években is, amikor Tolsztoj csak elvétve írt szépirodalmi műveket, ugyanolyan készséggel szolgálta, és ugyanúgy képes volt megérteni őt mint művészt.
Csakhogy a tolsztojánus Cserkov egyre nagyobb befolyással bírt az íróra, és ahhoz, hogy elérje céljait, be kellett feketítenie Szofját és a gyerekeket Tolsztoj és a sajtó előtt. Azt állította, hogy a családra nem lehet rábízni az író szándékainak végrehajtását.
Ennek hatására családjával sok vitája volt, feleségével megromlott a viszonya, főként azt követően, hogy a köz javára lemondott birtokáról, összes vagyonáról és a szerzői jogdíjakról. Újabb válság és újabb nagyregény, a Feltámadás ezen időszak terméke.
Életének utolsó évtizedében főleg erkölcsi és közéleti kérdések foglalkoztatták. Feleségével folytatott veszekedéseik azonban egyre kilátástalanabbá váltak, így jutott arra az elhatározásra, hogy szakít addigi életvitelével, és elutazik a Dél-Oroszországban élő tolsztojánusokhoz. Lopva, éjnek idején hagyta el Jasznaja Poljanát, az egykori idill helyszínét, útközben azonban megbetegedett, és az asztapovói állomásfőnök szerény szobájában halt meg 1910. november 20-án.
