„Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek csereberéje.” Márai Sándor, a világirodalom legendás alakja, posztumusz Kossuth-díjas író, költő, akadémikus 25 éve halt meg.
Több mint fél évszázad mellőzés után Márai Sándor végre újra visszakerült az irodalmi köztudatba, és műveinek kiadása szinte az egész világon sikert arat. Annak ellenére, hogy nagyon nehéz időkben élt, mindig hű volt önmagához és szülővárosához is, és amellett, hogy magyar volt, globális és nagylelkű gondolkodó is volt, olyan, akinek a hagyatékához akkor is vissza kell térni, ha nem értünk egyet minden részletével.
Márai Sándor posztumusz Kossuth-díjas író, költő, akadémikus 25 éve, 1989. február 21-én halt meg. 1900. április 11-én született egy kassai polgárcsaládban. Apja, Grosschmid Géza ügyvéd, aki a kisebbségi magyarság sorsáról írt könyvet, bátyja Radványi Géza filmrendező volt. Márai Kassán és Eperjesen járt gimnáziumba, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban.
1919 őszén Berlinben, majd a frankfurti egyetemen tanult és a Frankfurter Zeitung munkatársa lett, magyar nyelvű tárcáit, novelláit és fordításait rendszeresen küldte haza. 1923-ban megnősült, feleségével, Matzner Ilonával Párizsba költöztek, innen is írt magyar és német lapokba. Az 1925-ben indult Újságban megjelent írásaival a polgári liberális szellem hatásos szószólója lett.
1928-ban Budapestre költözött, első regényei a pesti polgárság világát mutatják be, a konvenciók elleni lázadásokat és bukásukat, lélektani igénnyel, de ezek zöme közepes alkotás. Berlinben nyomon követte Hitler hatalomátvételét, hitelesen és bátran számolt be a fasizmus valóságáról. 1934-ben jelent meg az Egy polgár vallomásai első kötete, ebben az európai hazafiságról beszél, amelynek az első világháború vetett véget. A könyv Márait a magyar próza élvonalába emelte. 1941-ben, Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól Kassai őrjárat című könyvében számolt be.
Kaland című darabja, amelyet 1940-ben a Nemzeti Kamara Színház mutatott be, elnyerte a Vojnits-díjat, 2011-ben Sipos József rendezésében, Marozsán Erika és Csányi Sándor szereplésével film is készült belőle. 1942-ben lett az MTA levelező, 1945-ben rendes tagja. A Varázs című darabját 1944-ben írta Márai, és 1945-ben mutatta be a Vígszínház Ajtay Andor és Tolnay Klári főszereplésével. Még abban az évben megjelent a dráma a Révai Testvéreknél, 2011-ig azonban elfeledkeztek róla, holott a Márai-életmű legfontosabb erkölcsi kérdéseit boncolgatja. A darab központjában a hirtelen lángra lobbanó, idősödő férfiakra és a fiatal és gyönyörű nők kapcsolata áll. Tolnay Klári egyik visszaemlékezésében felidézte: a Varázs próbái kapcsán került közel Máraihoz, aki hidak híján hajóval járt át Budáról Pestre. A darabról beszélgetve plátói vonzalom szövődött közöttük: Tolnay szerint úgy szeretett bele az íróba, „mint egyetemi hallgató a professzorba”. Gyakran ebédeltek együtt és Márai komolyan udvarolni kezdett a fiatal dívának. Leveleiben nem művésznőnek, hanem „Tolnay Klári úrhölgynek” szólította, verseket írt hozzá, amelyek azonban Márai életében tapintatból nem kerültek nyilvánosságra.
„Otthon van valami, ami itt nincsen: otthon „valóságosabb” az élet. Az ember inkább az, aki.”
1943-ban kezdte írni élete végéig folytatott Naplóját. A főváros ostroma alatt Leányfalun élt. A háború után adta ki Sértődöttek című regényét, ezt később ciklussá fejlesztette A Garrenek műve címmel. 1948-ban a fenyegető diktatúra miatt elhagyta az országot, Itáliában, majd New Yorkban telepedett le, 1957-ben amerikai állampolgár lett. Az 1956-os forradalom hírére Münchenbe ment, de már csak a szovjet tankok bevonulásáról értesült. 1968-tól Nápoly mellett, Salernóban, 1979-től a kaliforniai San Diegóban élt. Nem vett részt a nyugati magyarság irodalmi csoportosulásaiban, teljes visszavonultságban töltötte utolsó éveit. A beteg és magányos Márai San Diegóban öngyilkos lett, akadémiai tagságát halála után állították vissza, és posztumusz kapta meg a Kossuth-díjat.
„Idegen országban az immigráns, vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. „Kelepcébe estem”, stb. Második év: menekülési tervek. („Chilében jobb”, stb.) Harmadik év: összecsuklás, rezignáció. („Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd”, stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…” (Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt)
Pályáját versekkel kezdte, s bár e műfajt nem tartotta sokra, 1951-ben írt Halotti beszéd című költeménye megrázó erővel szólaltatja meg az emigráció, a magányosság és a gyökérvesztés gyötrelmeit. Kassától a Csendes-óceánig jutott, de minden művét anyanyelvén írta. Regényei közül a Vendégjáték Bolzanóban egy Casanova-epizód, mesteri jellem- és lélekrajz. Egyik legnépszerűbb műve A gyertyák csonkig égnek, amelyet színpadon is előadtak és megfilmesítettek. Főműve, A Garrenek című regényfolyam a polgári Európa hanyatlását írja le.
„Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok. Az álom, a vágy, a hiúság, az önzés, a kéjsóvár kandüh, az irigység, a bosszú indulata úgy lappanganak az emberi éjszakában, mint a puma, a keselyű, a sakál a keleti éjszaka sivatagában.
S vannak pillanatok, mikor már nincsen éjszaka és még nincsen nappal az emberi szívben, mikor a fenevadak előmásznak a lélek odvas rejtekeiből, mikor megmozdul szívünkben és mozdulattá alakul át kezünkben egy indulat, melyet hasztalan neveltünk és szelidítettünk éveken át, néha nagyon hosszú időn át… és minden hiába volt, reménytelenül tagadtuk önmagunk előtt ennek az indulatnak igazi értelmét; az indulat valóságos tartalma erősebb volt, mint szándékaink, nem olvadt meg, tömör maradt. Minden emberi kapcsolat alján van valamilyen tapintható anyag, s hiába minden érvelés, ügyeskedés, ez a valóság nem változik.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Számos hangjátékot és tévédarabot írt utolsó évtizedeiben. Kisprózája mesteri, jellem- és helyzetábrázolása, elemzései bravúrosak, sokszor aforisztikusak. Márai kikötötte, hogy művei nem jelenhetnek meg szülőhazájában, amíg az orosz hadsereg az országban állomásozik. Könyvei itthon mégis jelen voltak, hatottak a kanadai és müncheni kiadások révén. Írásait ma is folyamatosan adják ki, 1995 óta nevét irodalmi díj viseli. 2011-ben Kassán és Budapesten átadták a Márai Sándor Emlékkörutat, amelyen az íróhoz és családjához köthető helyszíneket lehet bejárni.
