„Ez a hivatás egész embert kíván. Még a háború alatt megfogadtam: ha sikerül ez a pálya, csak ennek élek. Erre tettem fel az életem, én ebben a szellemben élek.” 30 éve hunyt el Márkus László, az 1960 utáni évtizedek egyik legsokoldalúbb, legtöbbet foglalkoztatott színművésze.
Harminc éve, 1985. december 30-án hunyt el Márkus László Kossuth-díjas színész. 1928. június 10-én született Budapesten. Már hatéves korától színész szeretett volna lenni, iskoláit csak úgy mellesleg végezte, egyszer azzal „dicsekedett”, hogy jeles osztályzat egyszer sem fordult elő a bizonyítványában. Szülei válása után előbb apjával élt Szegeden, majd anyjával Pesten. A nyilas uralom alatt tizenkétszer hajtották őket a Duna felé, és bár mindannyiszor megmenekültek, a rémálomra emlékeztető élmény haláláig kísérte.
A második világháború után Szegeden kezdett magánúton színitanulmányokat Lehotay Árpádnál, miközben apjánál molnárinasként dolgozott. Először 1945. december 21-én lépett színpadra, a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1951-ben végezte el. Vizsgafellépése előtt nem sokkal kitelepítették a Békés megyei Okányba, mert apját – akivel ugyan nem élt együtt – fakereskedő-malomtulajdonosként a rendszer ellenségének minősítették. A fiatal színész érdekében tanára, a nagyhatalmú Major Tamás lépett közbe, és kapcsolatait mozgósítva néhány nap elteltével hazamenekítette.
A Debreceni Csokonai Színház színpadára már sokoldalú művészként robbant be. Ismeretlen kezdőként alig különbözött a befutott Kossuth-díjastól, mestersége szakmai eszközeinek a kezdetektől birtokában volt. 1957-ben lett tagja a Madách Színház társulatának, és teátrumához haláláig hűséges maradt. Itt alakított főszerepet a Moliere-sorozat minden darabjában (Tartuffe, A fösvény, Mizantróp), játszott Shakespeare-t (Claudiust a Hamletben), Csehovot (Piscsiket a Cseresznyéskertben) és G. B. Shaw-t (Pickering ezredest a Pygmalionban).
Pályafutása csúcspontjára a Molnár Ferenc-vígjátékokkal ért. Páratlan elevenséggel, elegáns könnyedséggel, vérbő humorral és bravúros beszédtechnikával alakította a dolgokat irányítani tudó „Nagy Játékosokat”. Mesteri volt Nelsonként az Egy, kettő, háromban (egy óra húsz percig volt jelen egyfolytában a színpadon), vagy a Játék a kastélyban Turaijaként. A munkában szigorú volt önmagához, a szöveg, a szerep már a próbákon a fejében volt.
Számos karaktert formált meg a filmvásznon is, több mint 110 filmben, tévéjátékban szerepelt, emlékezetes a Meztelen diplomata főszerepe és Az ötödik pecsétben nyújtott alakítása. Szívesen énekelt sanzonokat, operetteket (két lemeze is megjelent), gyakran lépett fel a rádió és a televízió kabaréműsoraiban, sőt két népszerű rajzfilmfigura, Béni és Kukori is az ő hangján szólalt meg. Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani, de nemcsak a színpadon, hanem az életben is: úgy öltözött, úgy viselkedett, hogy magára vonja az emberek figyelmét, sztárallűrként parfümöket és öltönyöket gyűjtött.
Egyedül élt, bár többször is gondolkodott a házasságon. Nem zavarta a magány, sokat utazgatott, egyedül a gyermek hiányzott az életéből. „Ez a hivatás egész embert kíván. Még a háború alatt megfogadtam: ha sikerül ez a pálya, csak ennek élek. Erre tettem fel az életem, én ebben a szellemben élek” – nyilatkozta.
Háromszor kapta meg a Jászai Mari-díjat (1956, 1963, 1972), a Kossuth-díjat viszont kissé megkésve, 1983-ban vehette csak át, amikor már nagybeteg volt, és nem is tudott igazán örülni az elismerésnek. Hosszú évekig küzdött a leukémiával, vészesen lefogyott, de szenvedélyesen szeretett élni, ami átmeneti gyógyulást hozott, és három bemutatóra még vissza tudott térni.
1985. december 30-án az újévet köszöntő műsor főpróbáján lett rosszul a Kongresszusi Központban, és röviddel ezután a szíve felmondta a szolgálatot.
