Legendák, örökségek, előítéletek, szerepek, ellentétek, identitások. József Attila, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc egyfelől, Babits Mihály, Kodály Zoltán és Ravasz László másfelől. Mi a magyar most? Részletes válaszokat kaphatunk a Műcsarnok új kiállításától.
A nemzeti önazonosság több mint két évszázada a hazai közgondolkodás meghatározó témája, amelyet számos műalkotás dolgozott fel, különösen a romantika utolsó nagy egységes stílusirányzata, a historizmus megjelenését követően. A reformkorban – a német nyelvű nemzet-karakterológiai értekezések nyomán – tudományos viták tárgya lett a magyar jellem is. A Millennium idején, majd a trianoni országvesztés utáni évtizedekben ezek a viták a korábbinál szélesebb körben éledtek újra: több száz értekezés született a témáról. Az utak hamar szétváltak: míg 1937-ben, a Szép Szó Mi a magyar most? című különszáma döntően a politikai baloldal értékrendje szerint kívánta a nemzeti kérdést újragondolni, addig 1939-ben a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötet konzervatív szemszögből vette sorra a lehetséges válaszokat. József Attila, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc egyfelől, Babits Mihály, Kodály Zoltán és Ravasz László másfelől.
A Műcsarnok kiállítása mindkét nemzeti hagyományt megkerülhetetlen kiindulópontnak tekinti. Nem a nemzeti identitás, a nemzeti sors klasszikus kérdésének művészeti illusztrációit láthatjuk, hanem arról kaphatunk képet, hogyan jelennek meg az erre adható válaszok a képzőművészetben. Mi a magyar most? Az 1990-ben visszanyert demokrácia, az Európai Unióhoz való csatlakozás, majd a gazdasági válság új aktualitást adott a kérdésnek. Ez a kiállítás nem kíván végleges válaszokat adni, de – e fontos diskurzus történetében első ízben – átfogó módon megjeleníti a kortárs képzőművészet reflexióit.
A kiállítás szekciói
Legendák
A legtöbb nép közösségi emlékezetében fellelhetők az ősi múlt tudományos szempontból tisztázatlan, de széles körben ható hősei, a valóságtól bátran elrugaszkodó történetei. A középkori krónikások többsége az eredetmondákat, a hitet adó, példamutató csodás történeteket ugyanúgy fontosnak tartotta rögzíteni, mint kortársaik viselt dolgait. Bár az akadémiai historizmus ezeket nem tekinti hiteles forrásnak, a magyar történeti tudatnak mindig is szerves része volt a Csodaszarvas legendája, a turulmadár mítosza vagy a hun-magyar rokonság. Az érdeklődő laikusok nem csekély része meggyőződéssel vallja, hogy ezek a múlt ködébe vesző mondák történeti alapokon nyugszanak. A mitológiai vagy történelmi alakokhoz kapcsolódó legendák ilyen módon – a tradíció valós vagy irodalmi elemeként – a mai magyar identitást is sok esetben befolyásolják. Az itt látható művek erre reflektálnak.
Örökségek
A magyar önazonosság, a magyar sors mint probléma mindenekelőtt szövegek révén hagyomá¬nyozódott ránk. Az István király intelmeitől a középkori történetírók munkáin át napjaink értekező prózájáig és szépirodalmáig megrajzolható ív szinte befogadhatatlanul nagy. De megkerülhetetlen. A magyar karakterről született írások jelentős része jól szemlélteti az egyes korszakok kulturális és társadalmi elitjének széles körben ható, esetenként politikai programokba is beépült gondol¬kodásmódját. A szövegekben szinte kezdettől fogva tetten érhető a „magyar kiválasztottság” és az ebből következő felelősség ideája.
Az itt elhelyezett „szövegdobozban” olvasható idézetek a XVIII. század végétől a XX. század végéig született magyar nyelvű írásokból valók – olyan, már nem élő szerzőktől, akik számára a kérdéssel való számvetés magától értetődő volt.
Előítéletek
Az előítélet kifejezést ebben a perspektívában a magyar jellegről bennünk élő – többnyire túlzásokon alapuló, leegyszerűsítő – készen kapott gondolati kép értelmében használjuk. Bár jórészt mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy a sztereotípiák sematizmusuk révén a gondolkodás ellen hatnak, ám ezeket, mint a társadalom által átörökített kulturális kategorizálási eszközöket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Sztereotípia, hogy a magyarok zárkózottak, bánatosak, elszántak és megveszekedett lázadók, de ezek ellentéte is széles körben ható előítélet, sőt az ellentétek maguk is (például a sírva vigadás). Egy-egy motívum is képes sztereotipikussá válni, mint például a paprika, amely a magyar ember csípős nyelvére is utal. A tipizálást előtérbe helyező művészeti irányzatok munkáiban – amennyiben az ideológiai-politikai befolyás nem írta azt felül, mint a szocialista realizmus esetében – az előálló sémák gyakorta váltak illusztratív tartalmi elemmé. Napjaink vizuális művészetében is találunk erre példákat – itt viszont olyan művek láthatóak, amelyek reflexív viszonyt jelenítenek meg a magyar karakterhez kapcsolódó előítéletekkel.
Szerepek
Az etnikai közösségekben fellelhető társadalmi szerepek alapja végső soron az adott közösség, esetünkben a ma élő magyarok értékrendje. Ilyen módon árulkodó, hogy miféle hőseink vannak ma, milyen szerep-toposzok rögzülnek a kisebb és nagyobb közösségekben. Jelentősen befolyásolja az is a szerepek értékét, hogy milyen azonosulási lehetőségeket kínál a virtuális világ (televízió, internet, film), amely folyamatosan bemutatja és újrateremti számunkra a mai héroszokat. A megfeleltethetőség nem mindig egyértelmű, néha pedig nem is lehetséges – előfordul, hogy torznak vagy hamisnak érezzük a virtuálisan megképződő társadalmi szerepeket. A művészet elsősorban erre reflektál, de ezen keresztül a társadalmi értékrend aránytalanságaira, a mindennapok igazságtalanságaira és a társadalom margójára szorultak helyzetére is. Egyfajta kritikusi pozíció ez – az itt kiállító művészek esetében sok iróniával és öniróniával.
Ellentétek
Keleti és nyugati, kuruc és labanc, népi és urbánus – évszázadok óta jól leírhatók a mindenkori magyar társadalmat feszítő (nem egyszer szétszakító) ellentétek. A kétosztatúságnak nem pusztán értékrendbeli, hanem mentalitásbeli alapja is van – ahogyan azt a nagy magyar költők, Arany, Ady, Babits és Kosztolányi oly érzékletesen megírták. E szerint a hírhedt magyar pesszimizmus eredője nem a csüggedés, hanem a lélek belső vívódása. Az ellentétek feszültségéből fakadó titkos, lázító erő, amelyet a művészet sokkalta intenzívebb formában közvetít, mint ahogyan azt az egyes ember képes lehet átélni: a művészek tolmácsolásában egyenesen „halálosnak”, gyötrelmekkel telinek érződik a magyar levegő. A kettősségek nemcsak az egyes ember, a művész lelkét feszítik szét, hanem áthatják a hétköznapokat is. A politika és a kultúra területén egyaránt elviselhetetlen ellentéteket látunk, számos döntés és értékválasztás egy sajátosan magyar szekértábor-logikáról árulkodik. Mintha örökösen lövészárkokba lennénk beszorítva. Az elmúlt háromszáz év művészeti reprezentációiban a nemzet-karakterológia alapszínei jellemzően sötétek. A kortárs művek az ábrázolás sötétségébe beleszövik az irónia hol színe-váltó, hol harsány tónusait is, melyek révén könnyebben tudunk akár nevetni is önmagunkon.
Identitások
Azt, hogy miképpen viszonyulunk a morális értékekhez, milyen normákat követünk, döntően az identitásaink határozzák meg. Közösségi identitásunk alapja a nemzeti önazonosság, amely a közös hagyomány, emlékezet, szimbólumrendszer, nyelv révén alakítja normáinkat és viselkedési mintáinkat. Természetes, hogy ennek az óriási adománynak csak egy kis részét használjuk, s ebből a szempontból például különbözik a külhoni magyar, a magyarországi zsidó vagy a magyarországi cigány nemzeti önazonossága – a kettős vagy többes kötődés a magyar nemzeti identitás alapvető megnyilvánulási módja, vagyis a magyarság ilyen értelemben nem etnikai kérdés –, de az összetartozás érzésének alapja sokkal szélesebb, mint amelyre a különbözőségek visszavezethetők. A témával foglalkozó klasszikus tanulmányok, irodalmi és képzőművészeti alkotások jellemző koncepciója szerint a magyar sorsban Kelet és Nyugat találkozik, így az egyfajta állandó keresztúton állás. Az itt kiállított kortárs művek többsége nem pusztán kritikusan viszonyul ehhez a modern hagyományhoz, hanem más viszonyítási pontokat is megjelöl: földrajzi helyeket, épületeket, szokásokat, színeket, toposzokat. Mindeközben konokul ragaszkodik a saját múlthoz, saját elvekhez, saját szimbólumokhoz.
