„Lámpással kell keresni olyan magyar versolvasót, aki ne szeretné Kosztolányit.” 130 éve született, Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja.
„Lámpással kell keresni olyan magyar versolvasót, aki ne szeretné Kosztolányit – írta felesége, Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona férjéről. – Ha váratlanul elhangzik a neve valahol, minden arcon átfut egy kis derű, mintha ki-ki egy kedves, családi emlékére gondolna, vagy egy friss, tengerparti utazásra. Népszerűsége intim, személyes, és hogyne volna az, hiszen maga volt a személyes szeretetreméltóság, két lábon járó cáfolata annak a felmerülő lélektani elméletnek, miszerint a művészet kompenzáció, hogy a művész életbeli hátrányait, fogyatékosságait egyensúlyozza művével; a mi költőnk körül – legalábbis egy időben – semmi efféle árnyék, a mi költőnk szép, nagy tehetségű, daliás, családjának becegyereke, női karokkal koszorúzott, férfibarátsággal övezett, elitsiker és közönségsiker gyors hódítója.”
Nem képzelte zseninek, különcnek magát, nem választotta külön magát az emberektől. Egy nyelvet beszélt velük, s ezáltal érzelmei írott műveiben való kifejeződésének nem voltak határai. 130 éve, 1885. március 29-én született Szabadkán Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja. Nagy műveltségű értelmiségi családból származott, apja a helyi főgimnázium tanára, később igazgatója volt, édesanyja révén volt unokatestvére a szintén jeles író, Csáth Géza. „Kosztolányi valósággal bálványozta unokaöccsét, aki pompásan rajzolt, több hangszeren kitűnően játszott, jól írt, tudta, mi a lényeges, s kiváló szatíraérzéke, bámulatos emberismerete ellenére – vagy talán éppen ezért – segítőkészsége, embersége páratlan volt.” – emlékezik vissza Harmos Ilona.
Kosztolányi a gimnáziumot Szabadkán kezdte, Szegeden folytatta, majd magánúton érettségizett, tizenhat éves korában már versét közölte a Budapesti Napló. 1903-tól járt a pesti egyetem magyar-német szakára, a Négyesy László professzor vezette stílusgyakorlatok résztvevőjeként kötött barátságot Babits Mihállyal és Juhász Gyulával.
1904-ben a bécsi egyetemre iratkozott be, de csak rövid időt töltött ott, egy év múlva hazatért. A Bácskai Hírlap munkatársa lett, nem folytatta tanulmányait, 1905-ben otthagyta az egyetemet, a Pesti Naplónak írt cikkeket. Első verseskötete, az 1907-ben megjelent Négy fal között lelkes kritikai fogadtatásra talált, egyedül Ady bírálta. Kosztolányi szívére vette a kritikát, később több cikket írt Adyról, a leghíresebb Az írástudatlanok árulása (1929) című, sok vihart kavart esszé-pamflet, amelyben időszerűtlennek minősítette az irodalmi kánonba akkor már beemelt Ady költészetét. 1908-tól, a Nyugat indulásától a lap állandó szerzője volt. 1910-ben jelent meg A szegény kisgyermek panaszai című versciklusa, amely igazi sikert hozott számára.
Ilona és Dide
Ekkor ismerkedett meg Harmos Ilona színésznővel (akit Görög Ilonának nevezett el), akit három év udvarlás után feleségül is vett 1913-ban kérte feleségül a színésznőt. A házasság nem gátolta a költőt, hogy más nőkkel folytasson szerelmi viszonyt, sőt rendszeresen kereste a pénzért megvásárolható nők kegyeit is. „Nekem a jóság, a jó szerelem vagy” – írta 1915-ben feleségének. Tudat alatt talán ezzel a verssel próbálta kiengesztelni azért, ami két évvel korábban az esküvőjük után mondott: „Bevallom, nem érzek zavartalan örömöt. Restelkedem. Ha több bátorságom van, talán nemet mondok. Keserű a szájam íze. Arra gondolok, hogy nemcsak szerelemből, de kicsit szánalomból is vett feleségül. (…) A férfi sohase nősül önként, mindig a nőnek kell akarnia a házasságot. A házasság bizony már csak a szerelem polgári lebonyolítása, szükséges rossz.”
A magánélet terén a költő szeretetigénye erős volt, szüksége volt arra, hogy társa érzelmileg is mellette álljon, de ne gátolja saját szabadságigényének kiélésében. Így Kosztolányi és Harmos Ilona házasságának alapja sokkal inkább a kölcsönös tisztelet és elfogadás, mintsem a lángoló szerelem volt. De hasonló érdeklődési körük, a kettejük kapcsolatát és a mindennapokat átszövő humor és a játékosság erős köteléket teremtett ahhoz, hogy kitartsanak egymás mellett.
1919-ben az első napokban támogatta a Tanácsköztársaságot, ám a bukás után az Új Nemzedék című lap Pardon rovatába írt vitatható értékű cikkeket. Egy ideig Szabó Dezső oldalán részt vállalt az írószövetség munkájában, de viszonyuk megromlott, és Kosztolányi a Nero, a véres költő című regényében Néró alakjában állítólag Szabót írta meg. A regény német kiadásához Thomas Mann írt előszót, akivel a költő jó kapcsolatban volt.
„Távollevő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor tudatára ocsúdunk annak, hogy alaposan becsaptuk magunkat és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami nagyon kellemest látnánk s nem a legkellemetlenebbet.” (Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
A húszas évek a prózaíró Kosztolányi kibontakozásának időszaka volt, megjelent a húga alakját megidéző Pacsirta, az Aranysárkány, majd a felesége ötlete alapján elkészült Édes Anna – mindhárom regényből később nagy sikerű film is készült. Az Édes Anna a tökéletes cselédlány története, aki brutális kegyetlenséggel megöli gazdáit, Kosztolányi utolsó s egyben legnagyobb visszhangot kiváltó regénye. A cselekmény 1919-ben, zűrzavaros korszakban indul, amikor Édes Anna a becsületes, tiszta, dolgos cselédlány Vizy Kornél miniszteri tanácsos házához kerül, s kezdetét veszi kálváriája. Asszonya tisztában van Anna tökéletességével, mégis folyamatosan zaklatja; a fiatal rokon, Patikárius Jancsi elcsábítja, teherbe ejti, majd elhagyja; a környezetében felbukkanó valamennyi ember – az öreg Moviszter doktor kivételével – érzéketlen, rideg, sőt rosszindulatú vele, mintha nem is élő, érző lény volna. Anna egy szó nélkül végzi munkáját, s amikor lehetősége volna az önálló életre, hiszen kérője akad egy tisztességes ember személyében, enged Vizyné rábeszélésének, s marad. Pokoljárása tovább folytatódik, míg egy éjszakán a konyhakéssel meggyilkolja a házaspárt, „maga sem tudja hogyan és miért”.
A prózaírás mellett anyanyelvünk művelésében is jelentős szerepet játszott, legtöbben talán a tíz legszebb magyar szóról szóló összeállítását ismerjük.
Halotti beszéd
Kosztolányi Dezsőtől származik az a híressé vált mondás: „Sietek haza, mert Karinthy megígérte, hogy eljön hozzánk, és hátha megfeledkezett róla, hogy megígérte, és csakugyan eljön.” A legjobb barát, Karinthy Frigyes két évvel volt fiatalabb Kosztolányinál és két évvel később halt meg. 51 évesek voltak mind a ketten. Tökéletesen kiegészítették egymást, míg Kosztolányi csendes megfigyelő volt, Karinthy a társaság centrumában szerette hallatni hangját, ám a játékosságuk, a játék örömének kiélése mindkettejükre jellemző volt. Örök cinkostársat találtak a másikban, ahogy Harmos Ilona jegyezte le Kosztolányiról c. művében: „Barbusse „Tűz” című művének a fordítására, amelyet ketten vállaltak Kosztolányival. Férjem nevetve mondta, hogy többet vesződött Frici fordításának a kijavításával, mintha az egészet egymaga fordította volna.”
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjává és a Magyar PEN Club elnökévé választották. 1933-ban jelent meg az Esti Kornél című műve, amelynek főhőse a szerző alteregója. A művet Babits kedvezőtlenül fogadta, és ez barátságuk megszakadásához vezetett. Határozott világképéből, saját belső értékrendjéből azonban nem enged, ahogya Számadás c. versében írja: „nem hallanak tán, ám ne menj azért se, / számodra itt még munka is akad,”. Kosztolányira amúgy is jellemző, hogy életében előforduló konfliktusok közül a legtöbbet a közéleti költészet okozta. Ady küldetéstudata és Babits morális szigorúsága távol áll tőle. Az ő erkölcse a szépség. Nem hisz a művészet társadalmi szerepében, mozgósító erejében. Így a küldetéstudat is távol áll tőle, nem akart erőteljesen beleavatkozni mások gondolataiba, és mindenáron meggyőzni őket. Az emberek, az emberi sorsok mozijában ő is „csak” egy szereplőnek érzi magát. Nem konkrét célokért ír, nem a szenvedés hozza elő alkotó lényét, nem kényszerből ragad tollat, és nem is a naggyá válás motiválja. Kiemelkedő szellemi nyitottsága segítségével az alkotásért alkotott.
Ebben az évben Kosztolányi felfedezte magán a gégerák tüneteit, ettől kezdve írásainak fontos és sokatmondó jelképe lett „a halál vad aether-szaga”. 1935-ben, ötvenedik születésnapján a Nyugatban köszöntötték kortársai, és megjelent Számadás című kötete. Ekkor ismerkedett meg egy szanatóriumban Radákovich Máriával, élete utolsó nagy szerelmével is. Harmos Ilona beleegyezett a kapcsolatba, de féltve férjét és házasságát közben szókimondó fenyegetőlevelet írt az asszonynak. Kosztolányi ekkor már erejét vesztve képtelen volt harcolni, felesége pedig viszont harcolt a halálos beteg költőért, s minden fájdalom és csalás után, az utolsó pillanatig lelkiismeretesen ápolta nagybeteg urát. Állapota egyre romlott, több műtéten is átesett. 1936 elején Stockholmban is kezelték, de hangját teljesen elvesztette, élete utolsó időszakában már csak írásban tudott érintkezni környezetével. 1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben a Nyugat különszámmal adózott emlékének, 1938-ban felesége megírta regényes életrajzát.
Jelenetek a Kosztolányi-család életéből (1927-1929). Amatőrfilm-felvételek a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában vannak.
