A közvélemény szemében felszínes, szórakoztató társasági ember volt, miközben műveivel görbe tükröt mutatott minden társadalmi osztály elé. Charles-Louis de Secondat Montesquieu francia filozófus és író 260 éve halt meg.
„Én azt tartom, amíg valaki nem olvasott el minden régi könyvet, semmi jogcíme sincs rá, hogy az újakat többre becsülje.”
Charles-Louis de Secondat Montesquieu francia filozófus és író 260 éve, 1755. február 10-én halt meg. 1689. január 18-án a gascogne-i La Bréde-ben született. Apja katona volt, Magyarországon is harcolt a török ellen. Anyja félig angol eredetű, vallásos nemesasszony volt. 1700-tól a Párizshoz közeli College de Juillyben tanult, majd a bordeaux-i egyetem jogi karára került, ahol 1708-ban diplomát szerzett, majd ügyvéd lett Párizsban. Apja 1713-ban meghalt, ekkor Bordeaux-ba költözött, ahol két év múlva megnősült, egy gazdag hugenotta család lányát, Jeanne de Lartigue-t vette el, akitől két lánya és egy fia született. 1716-ban nagybátyjától megörökölte La Brède és Montesquieu bárója címét, bordeaux-i törvényszéki elnöki tisztségét és vagyonát.
„Minden ember egyenlőnek születik.”
Montesquieu-ről általánosságban annyit tudunk, amennyit az iskolai tanulmányok során elsajátítunk, pedig Montesquieu-t érdemes olvasgatni, átgondolni a lejegyzett sorai mögött lévő tartalmat. Azonkívül, hogy a francia filozófus mérhetetlenül intelligens és az élet minden terén tapasztalatban bővelkedő műveket írt, remek humorral volt megáldva, ezért írásai messze nem olyan szárazak és olvashatatlanok, mint azt az adott téma alapján gondolnánk. 1721-ben adta ki Perzsa leveleit, a párizsi társadalom szatíráját, műve egy csapásra megkedveltette az olvasókkal a levélregény műfaját. A könyvben kigúnyolta XIV. Lajos 1715-ig tartó uralmát, görbe tükröt mutatott minden társadalmi osztály elé, élcelődött a katolikus tanokon, összevetve azokat az iszlámmal. Az egész művet tiszteletlen, bátor és tekintélyromboló kritikus szellem hatja át. Bár a könyv név nélkül jelent meg, hamar fény derült a szerző kilétére, egyik pillanatról a másikra híressé vált.
„Ha csak boldogok akarnánk lenni, az könnyű dolog volna; ámde boldogabbnak akarunk lenni a többieknél, s ez bizony csaknem mindig nehéz, mert a többieket boldogabbnak véljük annál, amilyenek valójában.”
1722-ben Párizsba ment, bekerült az udvari körökbe, az orléans-i herceg udvarának élveteg szórakozásai teljesen lekötötték. A bordeaux-i bíróság már nem érdekelte, és az első adandó alkalommal – amint az akkoriban szokás volt – eladta a tisztséget. Párizsba költözött, 1727-ben megválasztották az Akadémia tagjává. Ezután – birtokait feleségére hagyva – tanulmányútra indult, járt Bécsben, Magyarországon, Németországban, Itáliában, Hollandiában és Angliában. Sok ismeretséget szerzett, beválasztották a Royal Societybe, és a szabadkőművesek is felvették tagjaik közé.
„Ha az életben érvényesülni akarunk, színleljünk ostobaságot, és legyünk eszesek.”
„Európában nagy divat a szerencsejáték; játékosnak lenni foglalkozás; ez a cím egymagában pótol születést, vagyont, tisztességet; aki ezt viseli, nyomban, minden vizsgálat nélkül az úriemberek sorába kerül, noha mindenki jól tudja, hogy nagyon sokszor csalódott már, amikor így ítélt. De hát hiába: javíthatatlanok vagyunk.
Főként a nők vetik bele magukat a játékba. Igaz, amíg fiatalok, nem foglalkoznak vele, legföljebb csak egy sokkal kedvesebb szenvedélyük érdekében; hanem ahogy öregszenek, játékszenvedélyük mintha egyre fiatalodnék, s végül is mindazt az űrt betölti, amit a többiek maguk után hagytak.
Az asszonyok itt tönkre akarják tenni férjüket, s erre a legzsengébb ifjúságtól a legroskatagabb vénségig minden kornak megvan a módszere: a ruhák és fogatok kezdik, a kacérság fokozza, s a játék betetőzi a bajt.” (LVI. LEVÉL – Üzbég Ibbennek, Szmirnába)
1731-ben tért haza, és belefogott Az egyetemes monarchia című művébe, de a kötet megjelenése után nézeteit azonnal vissza is vonta. Ezután az angol jogi-politikai rendszert elemezte és A rómaiak nagysága és hanyatlása című könyvét írta. Az első csak A törvények szellemének részeként jelent meg 1748-ban, az utóbbi 1734-ben. Korszakos művét évekig, számos titkár segítségével írta, rengeteg történelmi, gazdasági, jogi, földrajzi és politikaelméleti irodalmat olvasott el. A közvélemény szemében felszínes, szórakoztató társasági ember maradt, csak néhány barátja tudta, min dolgozik.
A nagy mű sokáig készült, 1746-ra született meg az első nyomdakész változat, de még ezt is tovább csiszolgatta, A törvények szelleméről végül csak 1748-ban jelent meg Genfben. Ezt a művet tartják a jog- és politikaelmélet egyik legnagyobb művének, mely azt elemzi, hogyan lehet olyan társadalmat létrehozni, amely mindenki számára szabadságot nyújt, és senki jogait nem korlátozza. Munkájában érintett minden korábbi iskolát és elméletet, de egyikkel sem azonosult.
A társadalmat egységes egésznek tekintette, és kutatásait tárgyilagos megfigyelésekre alapozta. Eleve rossznak tartotta a zsarnokságot, a rabszolgaságot és a vallási türelmetlenséget. Az emberi jogokat nem vizsgálta tételesen, de kiemelte az ember méltóságba vetett hitét. Az igazságosabb társadalom létrejöttét nem az emberek belátáson alapuló megjavulásától, hanem a hatalom megfékezésétől várta. Ahhoz, hogy a hatalom ne váljék korlátlanná, kegyetlenné és igazságtalanná, meghatározása szerint a különböző hatalmi ágak (végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalom) nem lehetnek ugyanabban a kézben.
Nagy műve filológusi pontossággal foglalkozott a francia jog történetével és az arisztokrácia eredetével. Műve Európa-szerte nagy sikert aratott, Newtonhoz hasonlították, aki a fizikai világ, míg ő a szellem birodalmának törvényeit tárta fel. Téziseit azonban nemcsak Franciaországban, hanem Rómában is támadták, ellenfelei 1751-ben elérték a mű betiltását. Montesquieu azonban előrelátó volt: már egy évvel korábban megírta legfrappánsabb művét, A törvények szellemének védelmét. Világhírű lett, az enciklopédisták, élükön Diderot-val, felkérték, hogy írjon a demokráciáról és a zsarnokságról, amire azt válaszolta, hogy erről már mindent elmondott, de szívesen írna az ízlésről. Így született meg utolsó műve, az Értekezés az ízlésről. 1755 telén Párizsba utazott, ahol elkapta egy magas lázzal járó járványos betegség, és 66 éves korában meghalt. A Saint-Sulpice-templom Sainte-Geneviéve-kápolnájában temették el.
