Kiváló érzékkel tudta megállapítani, ki tehetséges és ki nem. Soha nem szólt bele abba, hogy ki „mit” írjon, csak a „hogyan” érdekelte. Osvát Ernő író, kritikus, a Nyugat szerkesztője, Babits, Móricz, Illyés és Németh László felfedezője 85 éve halt meg.
„Ahogy a szobrász a szobrát, az író életművét, úgy alkotta meg Osvát Ernő Osvát Ernőt. Remekmű ember volt, nem tüneményes, amilyenekkel a természet parádézik, hanem remek, amilyen csak a jó művészek alkotása lehet: jelleme írásművek koncepcióira emlékeztetett, mozdulatai gondos verssorokra.” (Németh László)
Osvát Ernő néven a nagykárolyi híres rabbi leánya Perls Fanny és Róth Mór terménykereskedő házasságából született Nagyváradon 1876. április 7-én Roth Ezékiel néven. Első irodalmi kísérleteit csak édesanyjának mutatta meg, s tőle kapta az első Goethe-verseskötetet is. Az irodalom iránti szenvedélyében mindvégig elkísérte az anyai szeretet emléke.
A budapesti Jogakadémiára jelentkezett, nevét magyarosította, igyekezett beolvadni a „jogásznemzedékbe”. Mivel többet forgatta Goethe, Lessing, Renan, Taine könyveit, mint a jogi kódexeket az év végi alapvizsgáját ismételnie kellett volna, de ő inkább átiratkozott a bölcsészkarra. Beöthy Zsolt szemináriumait látogatta és Arany János balladáiról készített „stílusgyakorlatot”. Ekkor ismerkedett meg Elek Artúrral, aki később meghitt barátja és folyóiratainak lelkes munkatársa lett. Szaporodó publikációi megérlelték benne a döntést, nem fejezi be az egyetemet. Egyetemi oklevelének elutasítása moralista kételyeinek és szkepszisének első megnyilvánulása volt. Hamarosan rátalált művész-eszményére is, Ambrus Zoltánra, akivel hajnalig tartó beszélgetéseket folytatott.
A kritikus Osvát
„Hiszem, hogy a filozófia egymásutánja nem fejlődés. De lehet azt mondani, hogy az idő és tér bármely pontján gondolkodni kezdők helyzete összecserélhető volna? Hogy a filozófia története mint történet akár fordítva is elbeszélhető? Világtalan az a képzelet, mely sohasem téveszti magát össze a valósággal. Egyre látni a határvonalat a lehetséges és lehetetlen között, le nem venni a szemünket a korlátainkról, önismeretünk fikciójába fojtani magunkat – olyan ez, mintha a védő szemhéj a szem láthatárává merevednék.” (Osvát Ernő: Az elégedetlenség könyvéből)
Bár az utókor Osvátot, mint a Nyugat szerkesztőjét őrizte meg emlékezetében, a fővárosi lapokban publikált első cikkei és a Nyugat megjelenése között tizenkét év telt, s ezalatt az idő alatt rengeteget írt különböző szerkesztőségek munkatársaként. Kezdő újságíróként írásai A Jövő, a Magyar Kritika, a Budapesti Hírlap, A Hét, a Budapesti Napló, a Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg. 1898-ban Kiss József meghívta A Hét irodalmi rovatához. Ekkor láttak napvilágot híres tanulmányai és esszéi, színházi írásai, az Ibsen-tanulmány és a Herczeg Ferenc-kritikák is.
A Hetet azonban a lassú kifáradás jellemezte, és Osvát szűknek érezte hasábjait. Egyre világosabban látta, hogy elképzeléseit csak önálló folyóirat létrehozásával valósíthatja meg. 1902-ben egy váratlan örökség révén elegendő pénzhez jutott ahhoz, hogy átvegye a Magyar Géniuszt, mely a szépirodalmat közlő képes családi lapok egyike volt. Széles baráti kört épített. Megismerkedett mások mellett Fenyő Miksával, Elek Artúrral, majd később Gellért Oszkár állt hozzá legközelebb. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a Magyar Géniusz megújítása kudarcra ítélt kísérlet volt. 1905-ben új folyóiratot indított, a Figyelőt. Írógárdáját a Magyar Géniusztól elpártolt írók adták, de itt jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit – akivel szerelmi kapcsolatot is ápolt – számos verse és Kosztolányi írásai is. Osvátnak anyagi gondjai támadtak, s a lap tizenegy szám után, részben esztétikai-irodalmi okok és viták miatt, megszűnt.
„Mindig jobb, ha az igazságban kételkednek, mintha a hazugságban hisznek.”
„Aki valóban tudni akarja, milyen a mai magyar irodalom, az az aránylag legteljesebb feleletet, némi objektivitással, mégiscsak a Nyugatban fogja megtalálni.” 1908. január 1-jén indította meg a Nyugatot, melynek névadója Osvát mellett Fenyő Miksa volt. Az alapítók hosszú éjszakai sétákon, kávéházi beszélhetéseken tanácskoztak az új folyóiratról. A születésnél Osvát mellett bábáskodott még Elek Artúr, Ignotus, Hatvany Lajos, Gellért Oszkár, valamint a Nyugat első nemzedékének nagyjai, Csáth Géza, Balázs Béla, Juhász Gyula, Szép Ernő, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Füst Milán, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő.
Indulásakor a Nyugat volt az egyetlen korszerű irodalmi lap. Előtte és körülötte más kísérletek sorra elbuktak. A lap hihetetlen sikerében Osvátnak kiemelkedő szerepe volt. A következetes szerkesztést vallotta programjának. Igazi tehetségek és szépreményű kezdők nála egyaránt szóhoz jutottak. Kiváló érzékkel tudta megállapítani, ki tehetséges és ki nem. Soha nem szólt bele abba, hogy ki „mit” írjon, csak a „hogyan” érdekelte. Számára alapvető követelmény volt, hogy az író egyéniségének meg kell jelennie az alkotásban. Rendszeresen visszajelzett a szerzőknek, eközben nemcsak az írást nézte, hanem figyelt a szerzőre is, nagy lélektani érzékenységgel. Fő esztétikai szempontjai voltak: a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Az íróvá avatást a Nyugat hasábjai jelentették. Osvát Ernő nevelő volt, írók nevelője.
Molnár Ferenc: Tíz igen rövid tanulság
„a jubiláns huszonöt munka évéből avagy: többek között még mi mindenre tanítja meg az embert Osvát Ernő élete
1. Tőle tanultam: a jó szerkesztő nem a lapot, hanem az írókat szerkeszti.
2. Tőle tanultam: a jó kritikus olyan, mint a jó kiadó: nemcsak a munkát fizeti meg tisztességesen, de előleget is ad költő legközelebbi művére.
3. Tőle tanultam: a legmagasabb kritikusi tekintély az, amikor a kritikusnak már csak az igen-jére, vagy a nem-jére kíváncsi az ember.
4. Tőle tanultam: művészi munka megítélésében csak az engedékenység felé szabad hibát csinálni, a szigorúság felé soha.
5. Tőle tanultam: szépen tévedni szebb, mint csúnyán eltalálni az igazat.
6. Tőle tanultam: fájdalommal szülni csak férfi tud.
7. Tőle tanultam: a tanítványnak el szabad hagyni hűtlenül a mestert, – de a mesternek a tanítványt soha.
8. Tőle tanultam: aki a buzdítást művészetté emelte, azon aztán soha többé semmi buzdítás nem fog.
9. Tőle tanultam: legigazságosabban ítélhet az a bíró, aki maga beszélte rá a vádlottat a tett elkövetésére.
10. Tőle tanultam: Shakespeare lángész volt, mi legyünk tisztességes emberek.”
Drámai fordulat
Esztéta életérzésétől idegen volt minden direkt politizálás. A Nyugat szerkesztői rajongva ünnepelték Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem sokat törődtek. Inkább megpróbált folytonosságot teremteni, s közben a változást tartotta az életben a „legszellemesebb” dolognak.
Elvei és a mélyben feszülő ellentétek azonban, válságba sodorták a Nyugatot. Országos vita robbant ki Hatvany Lajos és Osvát között, bár Hatvany visszaemlékezései szerint ízlés- és stílusigénybeli különbségük mellett, személyes tényezők is befolyásolták az események alakulását, hiszen az elhagyott Kaffka Margit Osvát iránt érzett, ekkor már viszonzatlan szerelme miatt valóságos „bosszúhadjáratot” indított Osvát ellen Hatvanynál.
Osvát és Hatvany kapcsolata elmérgesedett. 1911-ben elváltak útjaik, Hatvany szakított a Nyugattal és Berlinbe költözött. A mélyen megbántott Osvát elzárkózott a közvetlen szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket. A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak és labilis lelkiállapotba került. 1919 januárjában Osvát megvált a Nyugattól. A zaklatott politikai időkben a Magyarország munkatársa lett. A Tanácsköztársaság bukása után azonban, 1920-ban visszavette a Nyugat irányítását, de életébe drámai módon avatkozott bele a betegség.
Először spanyolnáthát kapott, majd többször végeztek rajta veseoperációt. Lánya reménytelenül küzdött a tüdőbajjal. Felesége Osvát életvitele, szeretői, pazarló kicsapongásai és leánya örökös betegsége miatt öngyilkos lett. Felesége és leánya halála után tudatosan készült a halálra. 1929. október 28-án öngyilkosságot követett el. 1930. március 16-án a francia kormány a Becsületrend lovagjává avatta.
Osvát tragikus halálának körülményeiről Kőháti Zsolt Osvát című színdarabjában így ír :
„1929. október 28., hétfő. Osvát Ernő Aréna úti lakása.
Ágnes, a Nyugat szerkesztőjének tüdőbeteg leánya, haldoklik. Huszonöt éves. Közben az édesapát a napi megélhetés, a lapcsinálás gondjai gyötrik. Meg az iszonyú vesebántalmak. Két esztendeje, hogy a felesége megmérgezte magát. S amikor ezen a napon, épp a gazdasági világválság küszöbén, Ágnes a gondos orvosi fáradozás ellenére életét veszti, Osvát szíven lövi magát a halálos ágynál. Éjjel, a kórházban vet véget a sors az ötvenkét éves férfi szenvedéseinek.”
„Vannak szobrászok, kiknek kezén a lovasszobor is levélnyomtatékká silányul, s vannak, akiké alatt a virágcserép is monumentummá magasztosul. Ilyen monumentum Osvát Ernőnek minden mondása, még játszi elméssége is — s monumentum e könyv, mely a maradékra átviszi emlékezetét. Nem vádolom magammal a kortársakat, hogy e nagy gondolkodót és nagy írót, ki itt élt szeretetünkben s tiszteletünkben, valójában nem ismertük – nem rajtunk múlt. Nem vádolom őt sem, hogy nem volt önmagánál erősebb s az életnek nem tudott változtathatatlan ura lenni másképp, mint a buddhai fogással, hogy letett róla. „A beteg – végezte mondásait – várja a halált, az egészséges elébe megy.” Osvát Ernő élete csak előbemenetel volt a halálnak, de lába nyomán kivirult a föld és sírján innen nemcsak az ő ápolta magyar gyümölcsös marad, hanem benne, magános terebélyül, a saját tudása fája is. Egy életen át hallgatott magáról, de az utód az ő szavával fog beszélni.” (Ignotus, Bécs, 1930 húsvétján)
