„A Nyugat egy nagy lélekszámú országnak is fontos irodalmi és művészeti megmozdulása volna…” – írja Ottlik Géza, a harmadik nemzedék tagja a folyóirat fontosságáról. 80 éve, 1941. augusztus 1-jén jelent meg a Nyugat folyóirat utolsó száma.
Ahogy Fenyő Miksa megfogalmazta: „Akik a Nyugatot elindították útjára, nem gondoltak közjogi változásokra, de erősen hittek a gyökeres reform szükségességében szellemi téren, mert meg voltak győződve, hogy ez minden egyéb reform előfeltétele. Nem volt nekik pontozatokba foglalható reformprogramjuk. Nem volt koncepciózus elgondolásuk arról, hogy mi módon lehetne igazi városi polgárságot teremteni, hogyan lehetne az országot a vármegyék béklyóiból kiszabadítani, igazi parlamentáris alkotmányra szert tenni stb. stb. – ilyen charta nem lebegett szemük előtt… De egyet tudtunk, hogy mindaddig, míg azok szava, akik a szellem elitjét képviselik, elsősorban az írók, nem jutnak olyan tekintélyhez, hogy a nemzeti közvélemény az ő törekvéseikben a nemzeti érzés kifejezését nem látja, addig semmilyen téren nincs meg a reform lehetősége. Egy ilyen szellemi atmoszféra megteremtésében látta a Nyugat főfeladatát.”
A Nyugat 1908. január 1-je és 1941. augusztus 1-je közötti megjelenése a magyar művelődéstörténet egyik legjelentősebb időszaka volt. A folyóiratot a költő, kritikus Ignotus, a politikai-közgazdasági cikkeket jegyző Fenyő Miksa és a biztos értékítéleteiről ismert kritikus, Osvát Ernő alapította. A főszerkesztő Ignotus lett, szerkesztőként Osvátot és Fenyőt jegyezték, de igazán meghatározó szerepe Osvátnak volt.
Az első szám 1908. január 1-jén jelent meg, a borítólapon Beck Ö. Fülöp Mikes-emlékérme látható, utalva a literátor hagyományokra. Az első számban jelent meg Ignotus programadó, irányt mutató írása, a Kelet népe, emellett olvasható Ady A magyar Pimodán című tanulmánya, a Figyelő rovatban pedig többek között Gellért Oszkár írt Szabolcska verseiről. A lap eleinte pár száz példányban jelent meg, jelentős anyagi támogatást Hatvany Lajostól kapott.
Célja, amely címadásában is megjelent, a magyar irodalom nyugati szintre emelése volt, legfőbb szempontjának az irodalmi értéket tekintette, szellemiségében a politikai, kulturális progressziót támogatta. A 19. század végének új stílusirányzatait és a nyugati irodalom legfrissebb törekvéseit egyaránt segítette az érvényesülésben.
Három nemzedék – a magyar irodalom legjobbjai
Az első nemzedék:
Osvát Ernő szerkesztő; Ignotus főszerkesztő; Schöpflin Aladár író/szerkesztő; Fenyő Miksa szerkesztő; Hatvany Lajos író; Ady Endre költő/szerkesztő; Móricz Zsigmond író; Kaffka Margit költő/író; Csáth Géza író; Cholnoky Viktor író; Gellért Oszkár író/szerkesztő; Juhász Gyula költő; Kosztolányi Dezső költő/író; Karinthy Frigyes író; Balázs Béla költő/író; Szép Ernő költő/író; Babits Mihály költő/író; Tóth Árpád költő.
Második nemzedék
Babits Mihály főszerkesztő; Móricz Zsigmond főszerkesztő; Szabó Lőrinc költő; Zelk Zoltán költő; Tamási Áron író; Illyés Gyula költő/író/szerkesztő; Gelléri Andor Endre ír
Harmadik nemzedék
Babits Mihály főszerkesztő; Weöres Sándor író/költő; Jékely Zoltán író/költő; Vas István költő/író; Kádár Erzsébet író; Radnóti Miklós költő; Ottlik Géza író
Osvát tehetségfelismerő képességének és következetességének köszönhetően a régiek mellett számos fiatal szerző kapott publikálási lehetőséget. Az első nemzedékhez Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Kaffka Margit, Móricz, Csáth Géza tartozott, a húszas években lépett fel a második nemzedék, Szabó Lőrinc, Németh László, Tamási Áron, Gelléri Andor Endre, a harmadik nemzedékhez tartozott Radnóti, Weöres, Vas István. Kritikusok és esszéisták új csoportja is innen indult, Bölöni, Schöpflin, Gyergyai, Szerb Antal, Cs. Szabó László – csak néhány név a legnagyobbak közül.
Az első világháború idején a háborúellenes küzdelemben is szerepet vállalt a lap, írásai a humánum védelmében fogantak. A húszas években a folyóirat szellemisége nagyjából egységesnek volt mondható, Osvát helyett Babits lett a szerkesztő, az új nemzedék megjelenése is biztosította a lap egyenletesen magas színvonalát.
„A Nyugat egy nagy lélekszámú országnak is fontos irodalmi és művészeti megmozdulása volna – olyasféle jelentőségű Európa történetében, ha át lehetne tenni más nyelvterületre, mint mondjuk a francia enciklopédistáké – nekünk magyaroknak pedig a reformkor után a legnagyobb erkölcsi és szellemi megújulásunk. Nem „megújulásunk kísérlete”, noha látszólag kísérlet maradt, két vesztett világháború látszólag derékba törte. Nem, semmit sem tört derékba semmi: a szellem, amit hirdettek, nemcsak bennünk, idősebb írókban él ma is töretlenül, akik fenntartás nélkül örököseiknek valljuk magunkat – és nem henyeségből beszélek többes szám első személyben -, hanem közvetve minden értékes fiatalban is, akár hallottak életükben a Nyugatról, akár nem. Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Osvát, Schöpflin, Tersánszky, Móricz meg a többiek összefogása nem „nyugatos dekadenciát” hirdetett, hanem éppen a szellemi hanyatlással, a pangással és bágyadt középszerűséggel szembe fordulva, az egészség új forradalmát: hevesebb és hitelesebb művészetet, nagyobb szabadsággal s egyben nagyobb szigorúsággal, új felelősséget, új erkölcsi, lelki integritást. Szembefordultak nemcsak a hamissal, olcsóval, önáltató hazugsággal, hanem a jó szándékú másodrendűség minden színárnyalatával. Nem is kellettek az első világháború előtti gazdag, rohanva fejlődő Magyarországnak. Isten csodája, hogy végig meg tudtak állni a talpukon. Ne felejtsük el, hogy Tisza István, a nagy tekintélyű miniszterelnök, akit nem jellemzett az, hogy ostoba lett volna, így nyilatkozott: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján!” A levéltetvek túlélték Tisza pálmafáját, az ország gazdasági, katonai, politikai nagyságából jóformán nem maradt ránk más, mint az ő csorbátlan, csorbíthatatlan nagyságuk. Ha valaki nem tudja fölérni ésszel, hogy ezt az örökséget nem lehet elherdálni, hát az ő baja. Ha valaki úgy érzi, jobban jártunk volna, ha inkább egy ipari, politikai nagyhatalom lennénk ma, hát bánkódjon fölötte. De bolond lenne az a magyar író, eltökélt bolond, aki a Nyugat nagyhatalmi rangjánál alább adná.” (Ottlik Géza: A Nyugatról)
1929-ben Osvát öngyilkos lett, Ignotus lemondott a főszerkesztőségről, a lap labilis anyagi helyzete tovább romlott.
Móricz Zsigmond vállalta, hogy rendezi az adósságokat, cserébe szerkesztői rangot kért. Babits és Móricz mellett Gellért Oszkár lett a harmadik szerkesztő, de szerepe nem volt jelentős. Móricz a prózai részt gondozta, Babitsé volt a kritika és a líra. Számos vitájuk támadt, 1933-ban Móricz is elhagyta a lapot, amelyet Babits ettől kezdve gyakorlatilag egyedül szerkesztett.
1941. augusztus 4-én, három nappal az aktuális szám megjelenése után meghalt Babits, s mivel a lapkiadási és megjelenési engedély kizárólag az ő nevére szólt, a Nyugat is megszűnt (1941 után a hatóságok nem engedélyezik a lap további megjelenését.)
A szinte teljes alkotói gárda Illyés Gyula, Schöpflin Aladár szerkesztésében Magyar Csillag (1941-1944) néven folytatja a Nyugat örökségét.
