Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Vers a hétre – Szép Ernő: Ősszel című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Vers a hétre – Szép Ernő: Ősszel

Szerző: / 2022. szeptember 26. hétfő / Kultúra, Irodalom   

„Elszálltak az erdő zengő dalnokai, / Bánatölő daluk nem lehet hallani… / Pacsirtakísértet nélkül jön a hajnal, / Alkonyatkor szántó nem mén haza dallal…” Ezen a héten a 69 éve elhunyt Szép Ernő gyönyörű őszi versét ajánljuk.

Az utókor méltatlanul bánik vele, talán mert túl sok nagy kortársa volt, de Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula és Tóth Árpád árnyékában is igazi, újat létrehozó költő volt ő, a szeretet hangos lírikusa. Maga Szép Ernő így vallott költészetéről és költői létéről:

„Akkor sem érzem költőnek magam, mikor a verset írom, akkor a megszállott médium vagyok, aki a legközönségesebb ember is lehet; akkor a vergődő, dadogó vádlott vagyok, akinek vallani kell, vagy a telegráfoszlop vagyok. Aki nekidül a fülével, hallja, hogy zúg abban a buta nagy csövekben valami üzenet.

Annyit észlelhettem magamon mint úgynevezett költő, hogy a versírás olyanformán kerekedik az emberben, mint ahogy eső előtt elfutja a homály az eget, a levegőben valami elfogódottság érzik, valami nyomasztó, mondjuk ez a hangulat, az ihlet.”

Szép Ernő 1884. június 30-án született Huszton (ma Ukrajna) és 1953. október 2-án hunyt el Budapesten.

 

SZÉP ERNŐ: ŐSSZEL

Halálán van már a nagybeteg természet.
Úgy megszomorodom, hogyha széjjelnézek…
Mint akasztott ember az akasztófáról,
Sárga levél úgy csüng a száradó fáról…
Végtére leszakad, letépi a hóhér…
Szomorú hóhérja: a sóhajtozó szél…

Elszálltak az erdő zengő dalnokai,
Bánatölő daluk nem lehet hallani…
Pacsirtakísértet nélkül jön a hajnal,
Alkonyatkor szántó nem mén haza dallal…
S búsan mennek, mint egy temetési menet,
Fejünk felett tovább a síró fellegek.

Harkály kalapál a szomorú vadonban,
S szívem is olyan szomorúan dobban…
Virág nem illatoz letarolt ligetben:
A szívem is olyan ijesztően kietlen,
S olyan üres!…Azaz, hogy csak üres lenne,
Ha keservvel, kinnal nem volna megtelne.

Hullanak reményim hulló levelekkel…
De zöld lesz az erdő zengő kikelettel!
Susog a szellővel lágyan a fa lombja,
Boldogan búg majd a bokor vadgalambja.
Hát az én lelkemnek lesz-e kikelete?
Zöldűl-e reményim zörgő levele?…