„…ha sokévi gályarabság után visszaengednek a világba: senki se csodálkozzon, hogy ott röhögve megnyersz minden evezősversenyt.” Ottlik Géza íróra emlékezünk.
„Az ő nyomán ‘tudjuk’, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…” (Esterházy Péter)
Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, az Iskola a határon alkotója régi nemesi család sarja, Budapesten született 1912. május 9-én és 1990. október 9-én hunyt el.
A családi hagyományokhoz híven katonatisztnek szánták, 1923 és 1926 között a kőszegi katonai alreáliskola, majd 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola növendéke volt. Az angolos és franciás műveltségű nagypolgári-humanista szellemű család nevelése és a katonai iskola poroszos szelleme közötti éles ellentét meghatározó lett Ottlik egyéniségének, művészetének alakulásában.
Érettségi után a budapesti egyetem matematika-fizika szakára járt, Fejér Lipót tanítványaként szerzett abszolutóriumot. Egyetemistaként írásai jelentek meg a Napkeletben és az Új Nemzedékben, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője volt.
A II. világháború idején légoltalmi szolgálatra osztották be, s módjában állt, hogy üldözött barátait, köztük Vas Istvánt is bújtassa. A háború után a Magyar Rádiónál volt műsorfelügyelő, fordított hangjátékokat, szerkesztette a Huszonöt év magyar irodalma című sorozatot, 1945 és 1957 között a Magyar PEN Club titkára volt.
„Akárkit is akart ábrázolni ezzel az M.-mel, én csak önarcképnek tudom felfogni, és ebben az értelemben fogom kijavítani ezentúl is. Lehet, hogy parlagi módon belekontárkodom a művébe, de hát azt írta, hogy csináljak vele, amit akarok. Márpedig az én festőszememnek nagyon hűtlen ez a portré.” (Ottlik Géza: Iskola a határon)
A 40-es évek végétől, mivel a hivatalos irodalompolitika nem tudott mit kezdeni az Újhold folyóirathoz tartozó polgári-humanista íróval, egyre inkább a pálya szélére szorították, a kitelepítéstől is csak az Írószövetség védte meg. Ekkor bevonult az önmaga számára teremtett mikrovilágba, írt és fordított. Az Iskola a határon első változata 1949-re elkészült, de még tíz évig csiszolgatta, míg 1959-ben az olvasók elé került. 1948-tól 1957-ig a dogmatikus irodalompolitika következtében Ottlik, számos íróval-költővel egyetemben, kiszorult az irodalmi életből, bezárultak előtte a publikálási lehetőségek. Feleségével Gödöllőre költözött, és műfordításból próbált megélni.
„Megbénult az egész magyar irodalom. Mindnyájunknak abból kellett megélnünk, hogy fordítani kezdtünk, fordításokat vállaltunk. Ezt tette a Nyugat egész második és harmadik nemzedéke” – mondta az író a Hornyik Miklóssal folytatott beszélgetésben. Ottlik 1957 után térhetett vissza az irodalmi életbe. Feleségével együtt visszaköltözött Budapestre, és még ebben az évben megjelentette Hajnali háztetők című művészregényét, amelyből 1986-ban Dömölky János készített filmet. Ez a mű is újraírás eredményeként született: az első változat 1944-ben jelent meg a Magyar Csillagban.
1959-ben látott napvilágot a „főmű”-ként kanonizált Az Iskola a határon, ami első megjelenésekor átütő sikert nem aratott, csak a hetvenes években induló új írónemzedék, az ún. Péterek nemzedéke (Esterházy, Lengyel, Nádas, Hajnóczy) ismerte fel igazi értékeit. 1960-ban az angol kormány fordításaiért meghívta Londonba tanulmányútra. 1969-ben megjelent a Minden megvan című elbeszéléskötete, majd elhallgatott. 1979-ben látott napvilágot angol nyelvű bridzsszakkönyve, amelyet később magyarul is kiadtak Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel. 1980-as Próza című kötetében esszéi, tanulmányait és a vele készült interjúkat tette közzé.
Munkásságáért 1981-ben József Attila-, 1985-ben Kossuth-díjat, 1984-ben Déry Tibor-, 1988-ban pedig Szép Ernő-jutalmat kapott. 1989-es Valencia-rejtély című kötetében a címadó hangjátékon kívül két elbeszélése is található. Közben sejteni engedte, hogy újabb nagyregényen dolgozik, de erről még barátainak sem árult el semmit. A regény, amelyet 1990. október 9-én bekövetkezett halála után Lengyel Péter, az író hagyatékának gondozója rendezett sajtó alá, Buda címmel jelent meg, s az 1993-as könyvhét nagy szenzációja volt. Az egyes szereplők (Medve, Bébé) azonossága miatt a kritikusok az Iskola ikerregényének tartják a művet, de azt is hangoztatják, hogy – alkotáslélektani érdekessége és kiváló részértékei ellenére – nem éri el annak színvonalát.
