„S mig szél nyalta, tépte a rét bokrait, / lassan lépve hoztad komoly ökreid. / Verseidre raktál szép cseréptetőt / s homokot kötöttél, a futó időt.” A 199 éve született Arany Jánosra emlékezve József Attila gyönyörű versét ajánljuk ezen a héten.
A sikerre és elismerésre szomjazó József Attila – aki hosszabb időre összevész Babitscsal -, nem mindenki előtt hajol meg, ám őszintén megírja hódolatát, ha egy számára fontos szerzőről van szó: „Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk! / Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.” Arany János életrajza nem olyan drámai és látványos, mint Petőfié, és nem olyan tragikus, mint József Attiláé.; Arany János lírája az elbeszélő, romantikus művekkel indult és jutott el a mély érzelmeket bevalló privátköltészetig. József Attila, kora egyik költői újítása, hogy a modern életérzést kifejezendő, a líra legarchaikusabb rétegeihez és funkcióihoz nyúl vissza, és emlékszik meg Aranyról.
József Attila olyan játszi könnyedséggel muzsikál a szavakkal, hogy a vers képpé, megelevenítendő erővé, eleven fizikai erővé tud átalakulni, és azon keresztül a való életet elénk varázsolni: „S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj – / a hős el van vetve, teremni muszáj.”
„Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi” – írja Kosztolányi, majd így folytatja: „Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lirikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: „Toldi írójához elküldöm lelkemet…” Mi az „Őszikék” írójához küldjük el lelkünket.” Talán ebben rejlik József Attila őszinte tisztelettel teljes megszólítása is.
JÓZSEF ATTILA: ARANY
Lombozott a por még, ám elült a zaj,
elfult a homokban a sziklamoraj.
Köt a karcsu füst is, e szelid virág
s gond érleli termőn a puszta fiát.
Édes burgonyát föd darabos talaj –
Téged is födött így a gond meg a baj.
S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj –
a hős el van vetve, teremni muszáj.
S mig szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid.
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.
Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Hadar a szárazság, pusztit az egér
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?
(1929 ősze)
