„Egy vén révésznek ócska csónakán / ült hat tudós. És azt beszélgeték” Miközben játszott és danolt, szeretett filozofálni, az élet-halál kérdésén, a metafizika problémáin töprengeni. Ezen a héten a 151 éve született Gárdonyi Géza nagyszerű versét ajánljuk.
A XX. század első évtizedeiben egyre nagyobb számban jelentkeznek olyan költők, akiket elsősorban nem mint költőket tartunk számon, mégis maradandó értékű műveket hagytak ránk. Gárdonyi Géza is, mint a legtöbb modern író több oldalt is képes volt kielégíteni; írt felnőtteknek és gyerekeknek is, írt regényt, novellát és verset is. Mindeközben a felnőtteknek szánt műveit éppoly könnyen érthetik és nagy élvezettel olvashatják a fiatalok — lassan bevonul a magyar ifjúsági irodalom klasszikusai közé –, mint a felnőttek. Az Egri csillagok-ról például nehéz eldönteni, hogy voltaképpen felnőtteknek, vagy ifjúságnak íródott-e.
Gárdonyi verseit olvasva meglepetés érhet mindenkit, az „örökzöld” gyermekversei, történelmi és falu versei mellett megjelentek a személyes jellegű szerelmes és önmegjelenítő versek is, melyekre – akárcsak prózájára — a finomság, az árnyalt, ám állandó jelenléttel bíró humor és könnyed kritikai érzék a jellemző. Gárdonyira nem él a drámai hatásvadászattal, az önkifejezés eszközei közül sokkal inkább az enyhe, finom vonalak vezetését, a lágy és harmonikus színek térnyerését használja.
Nem hiába vallott Kosztolányi így róla a Nyugatban: „Gárdonyi Géza jelentős költő. Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázza igényeinket.”
Ezen a héten a 151 éve született Gárdonyi Géza nagyszerű versét ajánljuk.
GÁRDONYI GÉZA: BÖLCSESSÉG A HULLÁMOKON
Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!
A csónak roppant. Szólt a vén:
– No lám!… Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
– Jaj Istenem! – kiáltott mind a hat.
(1894)
