„Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.” Utolsó versével a 80 éve elhunyt József Attila költőre emlékezünk.
József Attila költészetének jellemző vonásai mindinkább elmélyültek, keményebbé, fájdalmasabbá váltak. S bár elkeseredett magányában is megőrizte játékosságát, egyre személyesebbé, komorabbá vált lírája. Elmagányosodása egyre fájdalmasabbá vált s mély távlatok felé talált utat.
Az Ime, hát megleltem hazámat… kezdetű vers valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ahogy a Talán eltűnök hirtelen…, vagy a Karóval jöttél… című versei, úgy ez is az élet, és saját létének értelmére kérdez rá: „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”
József Attila iskolát teremtő költészete, egyszerűségében is borzalmasan bonyolult világa sejlik fel a gyönyörű vallomásban, amelyet elkerül az önvád, vagy mások hibáztatása: teljes belenyugvással várja sorsát: ;„Igy éltem s voltam én hiába, / megállapithatom magam.”
József Attila magyar költő, a magyar líra egyik legnagyobb alakja 112 éve, 1905. április 11-én született és 80 éve, 1937. december 3-án hunyt el.
JÓZSEF ATTILA: (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
(1937. november)