Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Vers a hétre – József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…) című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Vers a hétre – József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)

Szerző: / 2017. december 4. hétfő / Kultúra, Irodalom   

József Attila (1905-1937) költő (Fotó: OSZK) „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.” Utolsó versével a 80 éve elhunyt József Attila költőre emlékezünk.

József Attila költészetének jellemző vonásai mindinkább elmélyültek, keményebbé, fájdalmasabbá váltak. S bár elkeseredett magányában is megőrizte játékosságát, egyre személyesebbé, komorabbá vált lírája. Elmagányosodása egyre fájdalmasabbá vált s mély távlatok felé talált utat.

Az Ime, hát megleltem hazámat… kezdetű vers valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ahogy a Talán eltűnök hirtelen…, vagy a Karóval jöttél… című versei, úgy ez is az élet, és saját létének értelmére kérdez rá: „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”

József Attila iskolát teremtő költészete, egyszerűségében is borzalmasan bonyolult világa sejlik fel a gyönyörű vallomásban, amelyet elkerül az önvád, vagy mások hibáztatása: teljes belenyugvással várja sorsát: ;„Igy éltem s voltam én hiába, / megállapithatom magam.”

József Attila magyar költő, a magyar líra egyik legnagyobb alakja 112 éve, 1905. április 11-én született és 80 éve, 1937. december 3-án hunyt el.

 

JÓZSEF ATTILA: (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
(1937. november)