„Mikor az uccán átment a kedves, / galambok ültek a verebekhez.” József Attila, ez az ízig-vérig költő követelően vágyott és leplezetlenül kívánt, miközben félt és féltett. Ezen a héten a magyar líra egyik legszebb szerelmes versét ajánljuk mindenkinek.
Szerelem!? – a furcsa, megfoghatatlan érzés, mely úgy rohan meg bennünket, mint tavaszi eső és szélvihar. Találkozol valakivel, s elhiszed róla, hogy szebb, kedvesebb, okosabb és jobb mindenkinél. Más lettél, megváltoztál: szerelmes vagy. A szerelem láza rokon az ihletével. A poéta számára: élet, levegő, táplálék. Minden gyötrelem és boldogság kulcsa. Minden, csak nem nyugalom. De ez a boldogság zavartság, ez az érzelmi túlfeszültség igazi talaja a művészi alkotásnak.
József Attila, ez az ízig-vérig költő követelően vágyott és leplezetlenül kívánt. Nyíltan feltárta lelki és szexuális életének titkos zugait. Miközben az idilli boldogság után vágyakozott, rajongott és teret engedett érzelmes gyötrődéseinek; féltékenységének és a magánytól való félelem megjelenésének. „Akit ringattam vigyázva, ölben, / óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!” Örök, megválaszolatlan rejtély, hogy miért kellett ennek a nagy egyéniségnek annyiszor átélnie a csalódottságot, az önmarcangoló bánatot.
Ezen a héten a magyar líra egyik legszebb szerelmes versét ajánljuk mindenkinek.
JÓZSEF ATTILA: MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
Lebegve lépett – már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.
Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!
De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!
(1925. június / 1928)
