„Te sírhalomnak bús homálya, / Bár benned nyugtomat lelem, / Rád nézni mégis gyötrelem, / Kedvét e szív csak itt találja.” Ezen a héten Kölcsey Ferenc gyönyörű költeményével a magyar kultúra napját ünnepeljük.
A magyar kultúra napját ünnepeljük január 22-én, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban – idén éppen 200 éve – ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát Szatmárcsekén. Két évszázad múltán pedig ma már minden idők egyik legfontosabb magyar verse Magyarország alaptörvénybe iktatott állami himnusza.
A költemény először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurora című folyóiratában jelent meg, a kéziraton még szereplő „a Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, de 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot.
Kölcsey Ferenc külön lapokra írta és kéziratcsomagokban gyűjtötte verseit. A Hymnust tartalmazó kéziratcsomag az 1830-as évek végén eltűnt, több mint száz év lappangás után, 1946-ban került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába, a Hymnus tintamarás miatt megsérült kézirata két lapon található.
Tíz évvel korábban, 1814. március 10-én Élet című költeményében Kölcsey így fogalmaz: „Te sírhalomnak bús homálya, / Bár benned nyugtomat lelem, / Rád nézni mégis gyötrelem, / Kedvét e szív csak itt találja.” Tíz évvel később, 1833. június 14-én Himnuszunk írója Emléklapra című kétsorosában így ír: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”
KÖLCSEY FERENC: ÉLET
Te sírhalomnak bús homálya,
Bár benned nyugtomat lelem,
Rád nézni mégis gyötrelem,
Kedvét e szív csak itt találja.
Sürű kény s fájdalom felett,
Mint csolnak a habok körében,
Hánykódom s nyugszom hív ölében
Védangyalomnak, mely vezet.
Vadon, mint kométák pályája,
Ne bánd, ha folynak napjaink,
Fellobban a remény fáklyája,
Midőn borítnak gondjaink;
S puszták, miként vár omladéki,
Ha lesznek majd Éden vidéki,
S szemeink a múltat keresik,
Könnyezni mégis jól esik.
Erőt a férfiú lelkébe,
Ne fogja szívét csüggedés,
S öröm ha jön s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.
Történet vagy sors egyeránt
Zúg itt örök tenger körűlünk,
És partot érünk vagy merűlünk,
Csak istenségnek karja ránt.
Egy szív s egy lélek szélveszekben,
És nyúgalomban a miénk,
Rény és erő lakjék ezekben,
S ha szállhat lankad s felénk?
Tündérképeknek ellenébe
Tőlünk nem megy sohajtozás,
Itt bennünk a vigasztalás,
Nincs élet a felhők körébe.
(Álmosd, 1814. március 10.)
