„Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó, / Ablakból fölsíró, homályos hegedűszó / Eszembe hoz.” Kosztolányi Dezső gyönyörű versével Csáth Géza íróra emlékezünk.
A szeretetet nem befolyásolhatja előítélet, a barátságnak nem vethet véget a szeszélyes világ. „Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem, / Tudod, hogy portámon és a szívembe nincsen / Semmi gonosz.” – írja Kosztolányi, aki unokaöccse tragikus halála után éppoly hűséggel és szeretettel gondolt és írt Csáth Gézáról, mint eseményekben bővelkedő közös ifjú- és felnőttkoruk során.
Csáth Géza a Nyugat-korszak talán legérdekesebb és legélvezetesebb művésze volt. Zsenialitását Juhász Gyula „a magyar Maupassant”-nak nevezte, Karinthy „nagy tehetségű író”-ról beszél, az unokabáty, Kosztolányi Dezső szerint „élesre fent késeket rejtegetett szívében”.
Ezen a héten Kosztolányi Dezső unokatestvérének, Csáth Gézának ajánlott Vers című költeményével az 1919. szeptember 11-én meghalt Csáth Gézára emlékezünk.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: VERS
– Csáth Gézának –
Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
Várlak ma is, halott, e hosszú és a késő,
Bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
Oly halavány.
Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
Hol fejfa és kereszt elvész a sűrű lombban
És sír a táj?
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
De hogy ilyen soká tart azt most meg nem értem
És fájva fáj.
Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád
S a végtelen felé táguló nagy pupillád
Szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
És a beléndeken s a vad farkasbogyókon
Alszik a fény.
Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán
S nem értenek.
És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
Kisértetet.
Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem,
Tudod, hogy portámon és a szívembe nincsen
Semmi gonosz.
Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
Ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
Eszembe hoz.
Így látlak mindíg én, édes, fiatal orvos,
Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
Kertudvaron.
De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
Eltagadom.
Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
Kezedbe a kezem és a szívedre szívem,
Ha nem merem.
Igen, elédmegyek és régi orvosomnak
Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad,
Ütőerem.
Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
Szelid barát,
Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
Majd összetörted a tébolyok és a lázak
Szent poharát.
Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
Kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
S a múlt, a csend.
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
A névtelent.
Síró Hungáriánk ma porban fekszik árván,
Fölötte az átok, mint fekete szivárvány.
Gyászt bontogat.
Anyáink, húgaink járulnának elébed,
Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
A csontokat.
Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed
S éjszaka sír.
Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
És vár a sír.
Ó vad szerelmese az őrült morfiumnak
Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
Akár a pap
Kérlek kiáltozván és íróasztalomra
Fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
Hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
Annak, ki él
S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
A multnak koldusa és százszorosan árvább
A semminél.
Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
Az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
Az életé.
(1920)
