„De nem hiszik, amit a száj dalol, / s a holdfény beleragyog énekükbe,” Verlaine több, mint az Őszi chanson, több, mint a Green. Versei felemelkednek és elrugaszkodnak a valóságtól, a leírt szavaktól és azok jelentésétől.
Még nem ismerte a gyötrő, nagy szerelmet, Arthur Rimbaud-t, még csak kóstolgatta a bohém életmód mibenlétét, az alkohol rontó erejét, de érzékenysége és zsenialitása már nyílt terepen mozgott a Holdfény (Clair de lune) című először 1869-ben megjelent versében.
Verlaine a leglíraibb francia költő, aki teljesen kihasználta a szavak zeneiségét. Szakított a retorikus hanggal, s kimutatta, hogy a francia nyelv képes az érzelmekre is hatni. A hangulatok megjelenítésével az árnyalatot választotta a szín helyett. Újra s újra elénk tárja a holdfényes tájat, a tavat, a fákat, melyek könnyed táncba fognak előttünk. A szavakkal való kecses, gonoszkodó vagy éppen féktelenül nyers játékot is megtaláljuk nála. Gondolatai zenévé válnak lírájában: költészete csupa érzés, muzsika, csupa árnyalat, határozott körvonalak nélkül, különös zeneiséggel.
Ezen a héten Szabó Lőrinc gyönyörű műfordításában a Holdfény című versével az 1896. január 8-án meghalt Paul Verlaine francia költőre, a szimbolista költészet kiemelkedő képviselőjére emlékezünk.
PAUL VERLAINE: HOLDFÉNY
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
(Szabó Lőrinc fordítása )
