„Végeérhetetlen zokogok veled, / ahogy szoritásod egyre hevesebb, / ahogy ölelésem egyre szorosabb, / egyre boldogabb és boldogtalanabb.” Ezen a héten a magyar irodalom egyik legszebb versével Pilinszky János költőre emlékezünk.
Pilinszky Harmadnapon című kötetében az 1946 és 1958 közötti időszak versei olvashatók. Ez az ellentmondásokkal teli időszak egyszerre közvetíti a költő és költészete háború utáni felpezsdülését, a keserű tapasztalatokkal tarkázott nagy remények idejét, és az 1948-ban történt nagy „fordulatot”, a magyar irodalmi életben megtörtént elnémulás-elnémíttatást. Az Örökkön-örökké bravúrosan megírt mű, hiszen a szerelmi költészet és vallásos költészet egymásba játszásának példája. Ki, hogyan, minek olvassa…
„Örökkön-örökké”, írja Pilinszky, miközben tudjuk, olvassuk soraiból, hogy miképpen küzdött ő maga is saját ellentmondásokkal teli érzelmeivel, szorongásaival, szerelmi életében és hitében egyaránt. A remény soha el nem apadó folyam számára, alkalmazkodik, elfogad és belenyugszik az elkerülhetetlenbe, ahogy megfogalmazza: „Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz”.
A Petőfi Irodalmi Múzeum oldalán is olvasható naplórészletből kiderül, hogy a költő számára a szerelem több, mint az érzelmek viadala:
„Ma már, a folyamnak visszafele fordulva, távoli kis reményeket fedezek föl magamban, amiket mind ő ébresztett föl bennem, de ezek mind futó és elmúló emlékek róla. A szerelem ott kezdődik, mikor a belső figyelem egyszerre folyamatossá válik, s intenzitásában szinte az elviselhetetlenségig fokozódik.”
„El kell jutnom a tökéletesen türelmes szerelemig. Jobb út ez, az áldozat és a boldogság útja, jobb, mint a feledés és üresség útja.”
Ezen a héten a magyar irodalom egyik legszebb versével az 1981. május 27-én elhunyt Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költőre emlékezünk.
PILINSZKY JÁNOS: ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
(Harmadnapon, 1946-1958)
