„Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek! / Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott / tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?” Radnóti Miklós halálának 71. évfordulója alkalmából egyik legszebb versét ajánljuk.
Radnóti a szépség, a nyugalom, a kreativitás és a belső harmónia költője volt, a kegyetlen körülmények között meggyilkolt költő rövid életében a halálra ítéltség gondolata csak fokozta az élet szeretetét. A rövid föllobbanásokat kivéve egyetlen szerelme volt, amelyből az évek során a költészet történetében ritka hitvesi líra született meg. A búskomor hangulatok helyett inkább az idillt kereste mindenben: a költészetben, a tanulásban, a barátságban, a szép szemű nők mosolyában, a természetbe tett kirándulásokon. Ma úgy mondanánk, hogy pozitívan gondolkozott.
1944 májusában ismét munkaszolgálatos lett – ekkor már kétségei lehettek hazatérését illetően -, német felügyelet alatt a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekműveit. Híressé vált „Bori noteszébe” még a legnehezebb körülmények között is gondosan jegyezte műveit, köztük a két utolsó eclogát, a hazatérés utáni vágyakozását és szerelmének erejét megjelenítő Levél a hitveshez és a 20. század történelmét, érzelmi nyomatát összefoglaló Á la recherche című verseket. Ez utóbbit olvasva a jövőben hívő költő visszatekint, kérdéseket tesz fel, és fél, mert a múlt és a jelen nem ad megnyugvást a jövőre tekintve. „Aligha van a világirodalomban még egy ilyen megrendítő kézirat” – írja Lator László a Bori noteszről. Radnóti – az Á la recherche… gondolatmenetével is, amely már címében is utal Proust A la recherche du temps perdu – Az eltűnt idő nyomában – regényfolyamára – minden sorscsapás és testi gyötrelem ellenére sem kívánt elköszönni, leírta mindazt, ami körülvette, és figyelmeztet rá, hogy egyszer minden elmúlhat: „Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek! / Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott / tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?”
RADNÓTI MIKLÓS: Á LA RECHERCHE…
Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, –
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová … mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –
Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
(Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 17.)
