„Enyhe lejtő és sziszegő hó / visz tova s pattog a / megrakott fákon az ág.” A vízkeresztet követő héten Radnóti Miklós gyönyörű versét ajánljuk.
Radnóti Miklós Hazafelé című verse a téli táj csendjébe burkolva szól az otthon utáni sóvárgásról. A sziszegő hó, a roskadásig telt fák, az elsuhanó őzek és a Maros-part békés képei mind a megérkezés vágyát erősítik. Ebben a lírai látványban a „haza” nem pusztán egy hely, hanem lelki menedék: a nyugalom, a szeretet és a remény tere egy fenyegetett világban.
Természetéből adódóan a búskomor hangulatok helyett inkább az idillt kereste mindenben: megfigyelhető vonzódása az antik – főként a pásztori – költészet formái és hangulata iránt, de emellé illeszkedik az avantgárd expresszionista képalkotás és a baloldali elkötelezettségű mondanivaló.
A hétköznapi mozzanatok – még a kacsák jelenléte is – az élet törékeny, mégis megőrzött szépségét idézik fel, miközben a béke pillanatait finoman árnyalja a kimondatlan félelem.
RADNÓTI MIKLÓS: HAZAFELÉ
Enyhe lejtő és sziszegő hó
visz tova s pattog a
megrakott fákon az ág.
Két hófaru őz fut a zajtól
s leveri a teli
fákról a bő takarót
s a hó kezd mindenhol a hóra
zuhanni és Fanni
kicsit ijedten néz rám.
Hull az alkony, siklik a hóléc,
vonuló nyoma jó
jeleket hagy az úton
s a táj kemény arcára puha
sötét száll s körénk áll
az álmos erdő lassan.
Tűnik a nappal, útja villan,
lusta folt fönt a hold
s tömötten néz a fán át,
ritkul az erdő, a fekete
feketébb és enyhébb
lilaszín lesz a fehér.
Tündér vasárnap tűnik el most
s a városnak sáros
útja síró szakadás,
vállakra kerülnek a lécek
s íme már, mint a sár
a hétfő úgy ragad ránk.
(1935. január 19.)
