„Táncot kivánnék látni, hintázó női testet, / Zenén lebegve könnyűt, toppanva halk neszűt,” Április 29-én ünnepeljük a Táncművészet világnapját, ebből az alkalomból ezen a héten Tóth Árpád gyönyörű versét ajánljuk.
A tánc játék, a tánc éltet. A Nemzetközi Színházi Intézet 1981. évi madridi közgyűlésének kezdeményezésére először 1982-ben ünnepelték meg arra emlékezve, hogy 1727-ben ezen a napon született Jean-Georges Noverre francia balett-táncos, az egyetemes táncművészet nagy megújítója.
„Játék és látvány: ezekből szövődik a költészete. – írja Babits a Tóth Árpád arcképe című írásában 1928-ban. – Milyen fantasztikus jelenség lehet ez az élet annak, aki így félig-meddig kívülről nézi azt! Mint egy különös, exotikus ország; bennélni szenny és keserv, átutazni gyönyör és nosztalgia. (…)
Valami őszinte és önfeledt öncélúság van ebben a játékban; a szépségét nagyrészt épen az teszi, hogy magának és magáért való: időtöltés, elszórakozás, vígasz… szinte minden egyéb ambició nélkül… (Ahogy a korállállat ösztöne építi gyöngyről-gyöngyre az „örök virágokat“.) Sorait nem a kezdet és cél lendülete diktálja, hanem a fantázia játékos gyönyöre rakja össze: ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az.”
TÓTH ÁRPÁD: TÁNC
Táncot kivánnék látni, hintázó női testet,
Zenén lebegve könnyűt, toppanva halk neszűt,
Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt,
Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett –
Hadd jönne s lengené szép estté ezt az estet,
Most hogy aléló pillám zokogni nehezűlt
S hogy nehezűlő szívem ím szakadni feszűlt
S azt sem tudja szegény, élni vagy halni restebb?
Áztatnám ajkamat borús, bibor borokkal
és dúdolnék a tánchoz téveteg bús torokkal
S hallgatnám, félig alva: kezem ütemre tapsol,
Rám dőlne részeg álom, mint egy agyagkolosszus
S nem hallanám a bút, a szennyes és a bosszús
Hiénát, amint tépi szívem s morogva habzsol.
(1915)
