„Tavasszal mindig arra gondolok, / hogy a fűszálak milyen boldogok: / újjászületnek, és a bogarak, / azok is mindig újra zsonganak,” Ezen a héten a 126 éve született Várnai Zseni gyönyörű vallomását ajánljuk.
Peterdi Andor író felesége, Peterdi Gábor festő, grafikus és Peterdi Mária író, műfordító édesanyja. Várnai Zseni színésznőnek tanult, de soha nem lépett színpadra, tisztviselőként dolgozott, és mellette írt. A Nyugatban csak néhány verse jelent meg, de a folyóirat meghatározó szerzői közül többen is elismerő kritikákat írtak róla.
„E verseskötet asszonyszerzőjének kettő az érzésbeli erőssége. Az első, az elemi és magával ragadó, az anyai érzésnek, a részvétnek, a gyöngék szenvedése fölött gördülő könnyeknek a bugyogása. A másik erőssége a szokottabb és az előbbiek mélységeihez csak néha jutó hangulat-versek” – írja Tersánszky J. Jenő a Nyugatban Várnai Zseni Ím, itt az írás! című kötetéről. S valóban, a költőnő érzelmeinek mélysége arcul csapja az olvasót, és mintegy szembesíti a körülötte lévő világgal, amelyre érdemes rácsodálkozni: „Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, / hogy éreztessem, ahogy érezem / ez illatot, e fényt, e nagy zenét, / e tavaszi varázslat ihletét, / mely mindig új és mindig ugyanaz: / csodák csodája: létezés… tavasz!”
VÁRNAI ZSENI: CSODÁK CSODÁJA
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
