Bár élete kudarcok sora, írásaiból mégis optimizmus sugárzik, nagyszabású műveiben szerelmi lírája és költői hitvallása is helyet kapott: „Nem írom pennával, / Fekete téntával, / De szablyám élivel, / Ellenség vérivel / Az én örök híremet.” 350 éve halt meg Zrínyi Miklós költő és hadvezér.
ZRÍNYI MIKLÓS: NEM ÍROM PENNÁVAL…
Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.
350 éve, 1664. november 18-án halt meg Csáktornyán Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér. 1620. május 1-jén született Ozaly várában, horvát eredetű főnemesi családban, dédapja Zrínyi Miklós, a szigetvári hős volt. Apja, Zrínyi György horvát bán 1626-ban meghalt, a fiú gyámja Pázmány Péter esztergomi érsek, hitszónok, az ellenreformáció vezéralakja lett. Zrínyi 1628-ban főlovászmesteri címet kapott, 1628-tól a jezsuiták grazi, bécsi és nagyszombati kollégiumában tanult, 1635-ben Pázmány javaslatára nyolc hónapra Itáliába utazott. A családi birtokon öccsével megosztoztak: Miklós a muraközi, Péter a tengermelléki földeket kapta. Innen ered nyelvi elkülönülésük: Miklós magyar, öccse horvát költő lett, a Zrínyiászt is ő fordította le. (Pétert 1671-ben Bécsújhelyt összeesküvés vádjával kivégezték.)
Zrínyi 1642-44-ben a harmincéves háborúban svéd és erdélyi csapatok ellen harcolt Sziléziában, Morvaországban és a Felvidéken, 1646-ban tábornok és horvát főkapitány lett. Zalai főispán is volt, 1648-től horvát bán. Csáktornyai udvara politikai és társadalmi központ lett, kapcsolatot tartott Erdéllyel, Velencével. Európai szintű könyvtárát Velencéből szerezte be, főleg történelmet olvasott. Nemzeti pártot szervezett, ezt a bécsi udvar nem nézte jó szemmel. Minden erejével a végvári rendszer fejlesztésén dolgozott, fő célja a török kiűzése volt, 1661-től építette Zrínyi-Újvárat török területen, Kanizsával szemben. Egy magyar, Habsburgoktól független, nemzeti királyság is foglalkoztatta. 1655-ben nádorságra pályázott, de helyette Wesselényi Ferencet választották meg. 1663-ban Wesselényi nádorral és Nádasdy Ferenc országbíróval szövetséglevelet írt alá, ezután I. Lipót magyar főparancsnokká tette, de hatáskörét hamar felfüggesztették.
1664. január-februárban vezette téli hadjáratát; az akkori hadtudomány szerint lehetetlen vállalkozás során kihasználta, hogy a törökök nem szerettek télen mozogni. Húszezer fős seregével 240 kilométerre hatolt s felégette a török utánpótlást szolgáló eszéki Dráva-hidat, előkészítve a tavaszi háborút. Sikerére Európa-szerte felfigyeltek, Magyar Marsnak nevezték. Áprilisban Kanizsa ostromához kezdett, de a bécsi Haditanács a nagyvezír közeledtének hírére visszarendelte, sőt júniusban a császári hadak passzivitása miatt Zrínyi-Újvár is elesett. A szentgotthárdi csata augusztusban nagy diadalt hozott, ám ezt a vasvári béke nem használta ki. Zrínyi ezután új terveket szőtt, de vadászaton egy vadkan halálosan megsebesítette. A közvélemény ezt a mai napig nem tudta elfogadni, udvari merényletről beszélnek.
A verselő hadvezér
Zrínyi ifjan szerelmes verseket írt a Violának nevezett Draskovich Eusebiához, akit 1646-ban feleségül vett. Főművét, a Szigeti veszedelmet (Obsidio Szigetiana) – Kazinczy Ferenc adta az eposz Az olvasónak címzett előszava alapján – 1645-től írta, nagy része 1647-48 telén készült. Felesége 1650-ben meghalt, emlékét az Adriai Tengernek Syrenaia groff Zrini Miklós című kötetben örökítette meg. 1652-ben egy bécsi bárólányt vett el.
A Zrínyiász dédapjának, Szigetvár védőjének állít emléket, s a vár védőinek hősiességén keresztül az aktuális tennivalókra, a török kiűzésére lelkesít. Mintái főleg Vergilius, Tasso és Marino eposzai voltak, de magyar históriás énekekből és horvát szóbeli hősi epikából is merített. Mesteri szerkesztés, a barokk stílus elemei jellemzik, nyelve igen erőteljes, bár ma már avultnak hat. A mű 1651-ben jelent meg Bécsben, az Adriai Tengernek Syrenaia című kötetben. Itt az eposz mellett olasz jellegű szerelmi lírája és költői hitvallása is helyet kapott: „Nem írom pennával, / Fekete téntával, / De szablyám élivel, / Ellenség vérivel / Az én örök híremet.”
Prózai írásaira Pázmány erőteljes stílusa hatott, a Tábori kis tracta katonai szabályzat, a Vitéz hadnagy (1650-53) az ideális hadvezér alakját rajzolja meg, de filozófiai kérdéseket is elemez. A Mátyás király életéről való elmélkedésekben (1656-57) a nemzeti abszolutizmus lehetőségeit mérlegeli, az életrajzot saját politikai és erkölcsi észrevételeivel egészíti ki – II. Rákóczi György és Erdély bukása után másokkal együtt ő is gondolt saját királyságára. Leghíresebb az Az török áfium ellen való orvosság (1660-61) című politikai röpirat, amelyben állandó magyar hadsereg felállítását követeli: „ihol a veszedelem, ihol az emésztő tűz” – kiáltja. E műve kéziratban terjedt, csak a Rákóczi-szabadságharc idején adták ki. Zrínyi új politikai, hadtudományi, publicisztikai műfajokat honosított meg magyarul, kiterjedt levelezéséből diplomáciai és katonai tevékenysége is megismerhető.
A maga korában alig olvasták, költészetét a felvilágosodás idején Kazinczy fedezte fel újra, helyét Arany János jelölte ki Zrínyi és Tasso című tanulmányával. „Zrínyiben az az egyedülálló, hogy műve és emberalakja annyira méltóak egymáshoz” – állapítja meg Szerb Antal. Don Quijote-i jelenség és reálpolitikus egyszerre, aki felismerte a török gyengülését, s ki is használta azt. Bár élete kudarcok sora, írásaiból mégis optimizmus sugárzik.
ZRÍNYI MIKLÓS: SZIGETI VESZEDELEM
(Részlet)
„Az olvasónak
Homerus 100 esztendővel az trojai veszedelem után írta historiáját; énnékem is 100 esztendővel az után történt irnom Szigeti veszedelmet. Virgilius 10 esztendeig irta Aeneidost; énnékem penig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat. Eggyikhez is nem hasomlitom pennámat, de avval ő előttök kérkedhetem, hogy az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál: az kit irtam, mulatságért irtam, semmi jutalmot nem várok érette. Őnekik más gondjok nem volt, nékem ez legutolsó volt. Irtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hivunk. Ha azt mondják: saepe et magnus dormitat Homerus, bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat, igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek. És ha ugyan corrigálnám is ugy sem volna in perfectione, quia nihil perfectum sub Sole, nam nec chorda sonum dat, quem vult manus et mens. Fabulákkal kevertem az historiát; de ugy tanultam mind Homerustul, mind Virgiliustul, az ki azokat olvasta, megesmerheti eggyiket az másiktul. Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki historiát ir, elhiszi szómat. Zrini Miklós kezének tulajdonitottam Szulimán halálát: horvát és olasz conikábul tanultam, az törökök magok is igy beszéllik és vallják. Hogy Istvánfi és Sambucus másképpen irja, oka az, hogy nem ugy nézték az magános való dolgoknak keresését, mint az országos dolognak historia-folyását. Akarmint volt, ott veszett Szulimán császár, az bizonyos. Irtam szerelemrül is, de csendessen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott; osztán nem egyenetlen az szerelem vitézséggel, abbul az versbül tanúltam:
In galea Martis nidum fecére columbae,
Apparet Marti quam sit amica Venus.
Isten velünk.
GRÓF ZRINI MIKLÓS”
