Pallavicini-Andrássy Borbála négy gyerekéből kettő élte túl a nehéz időket. Ő maga kibírta ép elmével. Ökör belepusztult volna…
Borbála a harmadik Andrássy lány, akinek írásait közreadja az Európa Könyvkiadó. Gróf Andrássy Tivadar és Zichy Eleonóra lányai, Ilona, Borbála, Katalin és Klára politikailag elkötelezett, művészetpártoló, gazdag családban születtek. Gyerekkorukat tiszadobi, tőketerebesi kastélyukban vagy a budai palotájukban töltötték. Minden megadatott nekik: dajka, nevelőnő, szobalány, háziorvos, szakács, komorna. Házhoz járó magántanárok keze alatt több nyelven beszélő, művelt, sportkedvelő kisasszonyokká lettek.
A családban mindenki naplót vezetett. Ilona nemrégiben előkerült jegyzetei vagy Katinka, a „vörös grófnő” emlékiratai beszédesebbek, mint a legprecízebb történészi szakmunkák. Fennmaradt írásaik, leveleik azonban nemcsak kordokumentumként értékesek, hanem szépírói tehetségről is tanúskodnak, és ebben kétségkívül Borbáláé az elsőség.
Borbála naplója két időszak krónikája: az első rész az 1951 májusa és 1953 októbere közti történéseket rögzíti, amikor az asszonyt minden vagyonától megfosztva kitelepítik a Tisza menti Besenyszög közelében levő Fokoru-puszta egyik tanyájára. Pallavicini-Andrássy Borbála akkor már özvegy, és négy felnőtt gyerek anyja. Hamar alkalmazkodik a szerény körülményekhez, baromfit nevel, kertet művel, segít a tanyasiaknak, és felszabaduló idejében ír, mesél a puszta életéről, arisztokrata sorstársairól és kuláknak bélyegzett házigazdáiról.
A második rész 56-os napló. A forradalmat megelőző időszak benyomásainak ismertetése, a forradalom eseményeinek lázas krónikája. Borbála ebben az időben elzárkózott életet élt, jegyzi meg a könyv utószavában Pallavicini Ede. Nem volt „aktív résztvevője az eseményeknek, és úgy írja le azokat, ahogy a különféle bel- és külföldi rádióadásokból hallotta, vagy ahogyan az utcán mesélték neki… Ez talán nem mindig egyezik meg a szó szoros értelmében vett történelmi valósággal, de hát egyáltalán létezik ilyen?”
Borbála egyik fia a néphadsereg tisztje lett, 1956 végén a parlament utasítására ő hozta fel Budapestre Mindszenty hercegprímást. Nagy árat fizetett érte.
Pallavicini-Andrássy Borbála: A lelkünkhöz nem nyúlhatnak
Kitelepítési és 1956-os napló
(Részlet a könyvből)
MÁJUS 22.
Kopogás. Reggel 7 óra. A bejárati ajtó kis üvegjén keresztül vadonatúj, szilvakék tányérsapka látszik. (Pár napja kapták az új egyenruhát.) Nyitok.
Kövérkés, borotvált arcú rendor. Mielott átnyújtja a cédulát, már persze tudom, mi járatban van, nevetve mondom:
– Na, már meghozta nekem is az útilaput? Csodálkozva kérdi:
– Honnét tudja?
– Tegnapelőtt már sok ismerősömet vitték el. Az egész város tudja.
Csak nem képzeli, hogy ez titok?
Átfutottam a géppel kitöltött írást. Besenyszög község, Szolnok megye, Szurmai házában. Holnap reggel! A rendőr figyelmeztet, olvassam el jól. Benne van az is, hogy ha van rokonom, akihez mehetnék vidékre, kérhetem az áttelepítésemet.
Biztatólag mutatja ezt a cédulán. Kérdem, mi történik a holmikkal, bútorral, ami itt marad.
– Leltározni fogják, elárverezik, és ön megkapja az ellenértékét.
Nagyon lassú felfogású vagyok, mindig elfogadom maradéktalanul igaznak, amit mondanak nekem. Megnyugodva aláírtam a végzés átvételét.
A rendőr az ajtóhoz ment, de hirtelen visszafordult, megragadta mindkét kezemet, és részvétteljes arccal megrázta, aztán kifutott.
Mariska, a házmesterné, aki a kertben, munkát színlelve, izgatottan lesett, befelé jött. Kiszóltam neki:
– Hát bizony, holnap elvisznek.
Pallavicini-Andrássy Borbála A lelkünkhöz nem nyúlhatnak című kitelepítési és 1956-os naplóját az Európa Könyvkiadó jelentette meg.
