Lale megfogadta, hogy túl fogja élni, akármi vár is rá, és mindent megtesz azért, hogy Gita is túlélje. A folyamatos életveszéllyel dacolva, időnként reménytelenségbe zuhanva harcolt, és nem adta fel.
A holokausztról számos könyv született, és bizonyára még fog is. Ám ez a történet minden szempontból különleges. Senki sem számított rá, hogy „a tetováló”, aki – félelemből és féltésből – annyi évtizeden át hallgatott, egyszer csak előáll vele.
Azt hihetnénk, hogy Auschwitz–Birkenauról már mindent tudunk. Túlélők és elkövetők egyaránt vallottak róla. Tudjuk, hogy a „túlélésre kiválasztottak” egy fogoly asztala előtt sorakoztak, aki egy számsort tetovált az alkarjukra. De vajon ki volt ez a fogoly? Magas rangú kápó különleges kiváltságokkal? Mit láthatott az évek során, mikor elvonult előtte a sokezernyi deportált?
Ez a fogoly Lale Sokolov volt. A neve és a száma ott áll az Auschwitz-jegyzőkönyvben, amelyből a világ értesült a halálgyárról. Amit ő látott, azt maroknyi fogoly láthatta csak. Különleges helyzetéből adódóan kizárólag az SS politikai részlegének tartozott számadással, ezért viszonylag szabadon mozoghatott a táborban. Szinte mindenütt járt: a cigányok barakkjában lakott, ott dolgozott, ahol a szelekció zajlott, naponta betért az irodába, kapcsolatot tartott foglyokkal, kápókkal, bejáró lengyel munkásokkal egyaránt. Hat nyelven beszélt. Megfordult Mengele részlegében, megjárta a büntetőbarakkot, látta a gázkamrákat, a rablás és megsemmisítés teljes futószalagját.
De a története mégsem a borzalmak leltárja. Itt, ebben a földi pokolban lett szerelmes, itt talált rá arra a nőre, akit mindig keresett: Gitára. Lale megfogadta, hogy túl fogja élni, akármi vár is rá, és mindent megtesz azért, hogy Gita is túlélje. A folyamatos életveszéllyel dacolva, időnként reménytelenségbe zuhanva harcolt, és nem adta fel.
Ez a könyv Lale és Gita története. Megrázó, igaz történet szerelemről, kitartásról, hitről és szerencséről. Az auschwitzi tetoválóról.
Heather Morris: Az auschwitzi tetováló
(részlet a könyvből)
Előszó
Próbált nem felnézni. Kinyúlt, elvette a feléje nyújtott papírdarabot. Át kellett másolnia az öt számjegyet a fecnit tartó lány karjára. Már volt rajta egy szám, de lekopott. Lale a bal karba nyomta a tűt, rajzolt egy 3-ast, igyekezett gyengéden dolgozni. Szivárgott a vér. De a tű nem ment elég mélyre, újra meg kellett húzni a szám vonalát. A lány meg sem rezzent, pedig Lale tudta, hogy fájdalmat okoz. Figyelmeztették őket – ne mondj semmit, ne csinálj semmit.
Lale letörölte a vért, és zöld tintát dörzsölt a sebbe.
– Siess – súgta Pepan.
Lale túl lassan dolgozott. A férfiak karjának tetoválása se könnyű, állapította meg, de a fiatal lányok testének megjelölése félelmetes. Lale felnézett, és egy fehér köpenyes férfit pillantott meg, aki lassan elsétált a lányok sorfala előtt. Időnként megállt, megvizsgálta egy-egy halálra rémült, fiatal nő arcát és testét. Végül Laléhoz ért. Míg Lale a lehető leggyengédebben tartotta a tetovált kart, a férfi tenyerébe fogta a lány arcát, durván jobbra, majd balra forgatta a fejét. Lale belenézett a rémült szempárba. A lány ajka mozgott, mintha meg akarna szólalni. Lale erősen megszorította a karját, hogy megállítsa. A lány ránézett. Csitt, lehelte a fiú. A fehér köpenyes elengedte a lány arcát, és elment.
– Jól van – suttogta Lale, és nekilátott a maradék négy számjegynek: 4902. Amikor végzett, a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta kezében a lány karját, és megint a sze-mébe nézett. Kipréselt egy kis mosolyt, a lány egy még kisebbel viszonozta. De a szeme ott táncolt Lale előtt. Ahogy belenézett, Lale szíve mintha egyszerre állt volna le, és kezdett volna először igazán verni, dübörögve, szinte azzal fenyegetve, hogy kiugrik a mellkasából. Lenézett, mert mintha hullámzott volna alatta a föld. Újabb papírt nyomtak a kezébe.
– Siess, Lale! – súgta sürgetően Pepan.
Mire újra felnézett, a lány már nem volt ott.
Heather Morris: Az auschwitzi tetováló, Animus Kiadó, 2018
