„A jó költők is legnagyobb szépségeiket a rím zsarnokságának köszönhetik…” 93 éve halt meg Marcel Proust, akinek Az eltűnt idő nyomában című monumentális regényfolyamának jelentőségét az adja, hogy áthatotta a 20. századi irodalmat.
Proust szerint a művész feladata a tudatalatti emlékezetből kiszabadítani a megszokás eltakarta örök értékeket. 1909-ben teájának és kekszének (a madeleine-süteménynek) íze idézte fel benne a gyermekkort. Sorra megjelentek előtte regényhősei, s elkezdte Az eltűnt idő nyomában-t. Felmerült benne a nősülés terve, ám inkább magányosan dolgozott regényén.
„Egy új könyv az én szememben nemcsak egy volt a sok közül, hanem egyetlen személyiség, amely csak magában létezik.” (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában – Swann)
A Swann című rész első, 1912-ben befejezett változatát egyetlen kiadó sem fogadta el, végül 1913-ban Bernard Gasset az író költségén adta ki. Proust ekkor még csak két folytatást tervezett, de munkáját visszavetette az első világháború. Élete utolsó tíz évében igen beteg volt, parafával hangszigetelt szobában írt, szemét rejtett fényforrások kímélték. Csak éjszaka járt levegőre, s néma félhomályban emlékezett érdektelen életére, amelyet hét részben, 16 kötetben, érdekesen és újszerűen idézett fel. Már nem is élt szinte, csak emlékezett – átdolgozta a folytatást, az érzelmek mélyebbek, a szerkezet gazdagabb, sokrétűbb, a terjedelem háromszoros lett. Gide 1914-ben kiadta volna a művet, de Proust nemet mondott.
A Swann új kiadásával együtt jelent meg a Bimbózó lányok árnyékában, amely 1919-ben Goncourt-díjat kapott, írója pedig egyszerre világhírű lett. Életében a Guermantes-ék (1921-ben), a Szodoma és Gomorra két kötete (1922-ben) látott napvilágot, ezek szövegét még Proust javította.
„Az emberek legtöbbnyire, annyira közömbösek nekünk, hogy aztán az, akibe a szenvedés és az öröm ekkora lehetőségeit helyeztük, mindjárt, mint egy másik világ lakója tűnik fel szemünkben, költői légkör lebegi körül, s a mi egész életünket egyetlen érzelmi térré tágítja, amelyben hol távolabb, hol közelebb kerül majd hozzánk.” (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában – Swann)
Proust 1922. november 18-án halt meg Párizsban, tüdőgyulladásban. A fogolynőt már nem tudta átdolgozni, ez a rész 1923-ban, az Albertine eltűnik 1925-ben, A megtalált idő 1927-ben jelent meg, magyarul az első három részt adták ki.
Gyakran hallani, hogy Marcel Proust monumentális regényfolyamának jelentőségét az adja, hogy áthatotta a 20. századi irodalmat – az írók egy része túlszárnyalni igyekezett, másik részük kifigurázta vagy becsmérelte a mű egyes sajátosságait. Maradandó hatását azonban legalább annyira köszönheti annak, hogy az olvasók megjelenése óta értékelni tudják: a regényfolyam minduntalan visszautal irodalmi előzményeire, s párbeszédet folytat velük. Proust a flaubert-i szűkített regényfogalmat újra kitágítva mindent belezsúfolt, amit kora elé tárt. A cselekmény lazán összefüggő fonalát az író napi élményei alapján feltámadó emlékei teszik szövevényessé. Lélekelemző módszere, laza szerkesztése a két háború közti dekadens, formabontó irányzatok forrása volt, hatására kibővültek az irodalom nyelvi és szerkezeti eszközei. Művének 16 kötete nem tartalmaz időrend szerinti eseményeket, egyetlen emlékezéssor az egész. A képek szabad asszociáció révén kapcsolódnak, emlékek, futó érzések, benyomások, jelentéktelen részletek tűnnek fel. Az élet felszínének fényeit és árnyékait senki sem ábrázolta nála gazdagabban, ez az impresszionisták rokonává teszi.
Az első negyven oldalon a nagy mű majd minden motívuma felcsendül, az expozícióval egyidejűleg fogalmazta meg Proust a lezárást, amelyben eljut oda, hogy emlékfolyamait megírja. A történetben fontos szerepet kap a szerelem, a homoszexualitás, a féltékenység, a flaubert-i Érzelmek iskolájának továbbvitele, az érzések önnön ellentétükbe fordulása, a sznobság – a kultúra egyik létrehozója, a felső rétegek életének kritikus bemutatása. A szépség is emlékezés: a tárgyak, a nők, a zene azért szépek, mert emlékeztetnek valamire. „Nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifelé nézve, hanem emlékezetét, befelé nézve, amint a világ keresztülszűrődött rajta” – írja Szerb Antal. Proust szerepét a regény terén Marx, Freud vagy Einstein jelentőségéhez mérik. Babits Mihály szerint műve úgy tetőzi be az első világháború előtti időt, mint Dante a középkort.
