„Fölkel a nap, sugarát már ontja, / Kék ibolya a kelyhét kibontja: / S gyenge fűszál meghajolva, szépen, / Várja, hogy a nap rája is nézzen.” Ezen a héten a 97 éve elhunyt Benedek Elek versét ajánljuk.
Benedek Elek neve elsősorban a magyar mesekultúrával forrt össze, pedig életművében a természet, a szülőföld és az elmúlás is fontos helyet kapott. Az Erdőben című vers egyszerre idézi fel az erdő békéjét és az ember belső világának csendjét: a természet nem pusztán háttér, hanem menedék, amelyben a költő elgondolkodhat múltról, jelenről és az élet múlandóságáról.
A „nagy mesemondóként” ismert Benedek Elek egész életében különös figyelemmel fordult a magyar népi kultúra, a népköltészet és a magyar nyelv felé. A szülőföldhöz való ragaszkodás az Erdőben hangulatában is fontos szerepet kap: a természetközeli világ egyszerre jelent otthont és lelki menedéket.
Írói végrendeletként az utolsó három szó, amelyet még kimondott, ez volt: „fő, hogy dolgozzanak.” Talán ezért is különösen megrendítő ma olvasni verseit: a természet csendje mögött ott érezni egy olyan alkotó hangját, aki élete végéig hitt a munka, a kultúra és a magyar szó megtartó erejében.
Az Erdőben most erre a csendre hívja az olvasót: egy kis megállásra, amikor a fák között mintha közelebb kerülhetnénk önmagunkhoz is.
Benedek Elek 1859. szeptember 30-án született Kisbaconban és 1929. augusztus 17-én hunyt el Kisbaconban.
BENEDEK ELEK: ERDŐBEN
Járok-kelek kint a zöld erdőben,
Az áldott nap most van ébredőben.
Ébredését erdő, mező várja,
Feléje száll Isten madárkája.
Fölkel a nap, sugarát már ontja,
Kék ibolya a kelyhét kibontja:
S gyenge fűszál meghajolva, szépen,
Várja, hogy a nap rája is nézzen.
Hallga, hallga! Figyeljetek mostan,
Vidám ének zeng fönn a magasban.
Egy-egy dallam leszáll a mezőre…
Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!
