„Sosem szabad elégedettnek lenni önmagunkkal, mert az gyorsan elkényelmesedéshez vezet, ami pedig az írás halála.” A science fiction regényírás csodáiról és az írói attitűdökről beszélgettünk Markovics Botonddal, azaz Brandon Hackett íróval.
A science fiction műfaját vagy szereti valaki, vagy nem, Markovics Botond, azaz írói nevén Brandon Hackett minden ellenkezőt képes meggyőzni arról, hogy egy eredeti és jól megírt történet különleges és mély hatást tud kiváltani. Az ember könyve című regény kétszeres Zsoldos Péter-díjas írójának tisztelete az könyvírás iránt mindenki számára jó példa lehet. Egy közgazdász, akinek a fantáziája „az ártatlan és felhőtlen gyermekkorba. Vagy tovább, az emberi test lehetőségein túlra” visz el.
Noha sem elsőkönyves, sem ismeretlen író nem vagy, az Agave Könyveknél megjelenni nem tekinthető rossz ajánlólevélnek. Változott valami, megnyílt a világ számodra, hogy ennél a kiadónál került gondozásba Az ember könyve?
A világ szerencsére Az isten gépei és és A poszthumán döntés című regényem fogadtatása előtt „megnyílt”, de most, Az ember könyve által valóban egy sor olyan újabb, izgalmas lehetőség adódott, ami korábban nem. Az Agave olyan nívós és elismert kiadó, ahol szerintem minden kortárs fantasztikus író szívesen látná a regényét, és tény az is, hogy a kiadói brandre nagyon ügyelnek, így az önmagában semmit sem jelent, hogy valaki például ismertebb vagy jelent már meg regénye. Az igazi belépő egy jó és egyedi regény, emiatt még nagyobb öröm, hogy én is náluk jelenhetek meg.
Köztük a helyed, vagy bármi történhet a jövőre nézve?
Remélem, hogy igen. Alapvetően nem vagyok az a helyváltoztató típus, még akkor sem, ha az utolsó három regényem három különböző kiadónál jelent meg. Viszont bevallom, jelenleg a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy mit írjak ezután. Mindig azt szoktam mondani, hogy előbb legyen kész a regény, aztán foglalkozom csak a kiadással.
Tudott, hogy hosszabb várakozás előzte meg Az ember könyvének a megjelenését. Mi volt az oka?
Először a sokszori újraírás – nagyon sok apróságnak kellett összeállnia egységes egésszé -, később pedig egy kis kiadói mizéria, majd pedig kiadóváltás is hozzátett egy plusz évet.
Több helyen is olvasható, hogy ezen a regényeden dolgoztál eddig a leghosszabb ideig. Miért tartott tovább, mint más esetben?
Nagyjából három évig írtam. Szeretek olyan történetbe kezdeni, amit igazi kihívásnak érzek, amiben benne van akár a bukás lehetősége is. Egyrészt egy meghökkentő és eredeti, idegen civilizációt akartam benne ábrázolni, valamint az emberek viszonyulását ehhez a teljesen tőlünk távol eső civilizációhoz, mindeközben a történet és a karakterek legapróbb rezdülésének a helyén kellett lennie. Legalábbis erre törekedtem, de hogy végül ez hogyan sikerült, azt nem az én tisztem megítélni.
Tudjuk, hogy Ady például nehezen, többször átírós típus volt, ha a sci-fi írók világából tekintünk ismert írót, a nemrég elhunyt Ray Bradbury sem a gyorsan írók táborát erősítette. A te munkatempódat mi határozza meg? Leadás előtti pánik?
A leadás előtti pánik semmiképpen, ugyanis a kiadás akkor kezd csak érdekelni, ha már készen van az aktuális regény, addig kizárólag csak az írással foglalkozom. Mivel saját kedvtelésemre írok, nem köt a határidő, és nem is szeretnék a jövőben sem határidőre dolgozni. Meg kell várnom ugyanis, amíg a történet megérik, amíg a sokadik elvetett ötlet után előtörnek az igazán kreatív gondolatok, ehhez pedig idő kell. Emiatt lassan írok, és rengeteg átírással alakul ki a végleges szöveg, de ez szerintem írófüggő. Hemingway például 47 különböző befejezést írt a Búcsú a fegyverektől című regényéhez, és ez az a fajta fanatizmus, amiben én is hiszek. Sosem szabad elégedettnek lenni önmagunkkal, mert az gyorsan elkényelmesedéshez vezet, ami pedig az írás halála.
Mintha mostanában nagyobb figyelem fordulna a sci-fi műfajra, milyennek látod a magyar sci-fi irodalmat és annak résztvevőit?
Vannak nagyon tehetséges kollégák, azt azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az olvasók előtt a kortárs angolszász és egyéb országbeli science fiction irodalom magyarul megjelenő színe-javával kerülünk egyazon megítélés alá. Ilyen mezőnyben kell meggyőzni az olvasót, hogy érdemes megvennie és elolvasnia egy-egy hazai író regényét is, és el kell felejteni a Bacsó Péter A Tanú című filmjéből ismert „kicsit savanyúbb, de a miénk” téveszmét.
Nem mindennapi sci-fi történet Az ember könyve, és az ötletadó drámai esemény sem mindennapi. Hogy találtál rá a témájára?
Az otthonukból kiszakadt embercsoport ötlete még az ezredforduló környékére nyúlik vissza: egy dokumentumfilmet láttam a Bikini Atoll őslakóiról, akiket az USA haditengerészete elköltöztetett a szigetükről, hogy a térségben aztán nukleáris kísérleteket végezzenek. Többek közt itt robbantották fel az első hidrogénbombát is 1954-ben. A film a már elköltöztetett és egy távoli, másik szigeten élő őslakókról szólt, akiknek az USA hadihajói szállítottak élelmet, és megragadt bennem egy jelenet a konzervszállítmányt átvevő, hawaii inges, napszemüveges, egyre inkább amerikanizálódó őslakókról. Ez volt a szikra, amiből aztán a regény született – persze a történet végül egészen más irányba kanyarodott, mint először gondoltam.
Az idegen civilizáció fejlődési hátterének alapját pedig egy tudományos cikk ihlette, egy különös meztelen csiga fajról szólt, ami ha két hétig algával táplálkozik, akkor egész, egyéves életét végig tudja úgy élni, hogy nem vesz magához több táplálékot. Ilyen apróságokból villannak be gondolatok, amiket aztán elkezdek kibontani, és idővel regénnyé terebélyesednek.
Hogyan mutatnád be Az ember könyvét azoknak, akik még nem olvasták egyetlen írásodat sem?
Sci-fi nemcsak sci-fi kedvelőknek. Izgalmas, elgondolkodtató, érzelmes, meghökkentő, és remélhetőleg eredeti.
A regény kezdetén néhány ezer mai ember, a Föld számtalan országából egyszer csak egy ismeretlen űrhajón találja magát. Hamarosan megérkeznek az idegenek világába, egy szagokkal kommunikáló, furcsa evolúciós irányba fejlődött faj otthonába, és lassan kezd kiderülni, hogy miért is hozták ide őket.
A két főszereplő Attila, egy budapesti kamasz fiú és Jurij, egy orosz származású vállalkozó karakterén keresztül csöppenünk mi is az eseményekbe, illetve Jurij kislánya, Aurora, Attilával együtt már az elején kapcsolatba kerül az elrablóikkal, aminek később súlyos következményei lesznek. A kérdés, hogy mit akarnak tőlük az idegenek, túlélik-e egyáltalán, és főként képesek-e megőrizni emberi mivoltukat.
A könyv erős jelenettel nyit; a veszteség, a magány, és ahogy írod: „Két dal, nyolcpercnyi emlékezés”, ami azonnal előrevetít, érzelmeket vált ki. Miért döntöttél emellett a forma mellett?
Ez a történet erős érzelmeket kívánt. A sci-fi regényeknek gyakorta felróják, hogy túl hűvösek, ridegek a történetek, és gondolatokat ébresztenek, de érzéseket ritkán (ami nem feltétlenül baj, persze), az előző regényem, az Isten gépei is egy elgondolkodtató, intellektuális történet volt inkább, és most mindenképpen szerettem volna olyat írni, ami máshogyan is megérinti az olvasókat az elgondolkodtatás mellett.
Minden fejezetet egy idézettel láttál el. Minek tekinted az idézeteket, mottónak, útvezetőnek esetleg, vagy kérdések felvetésének?
Egy apró játéknak indult, aztán koncepcióvá vált. Minden egyes irodalmi idézet egyfajta pluszt ad a fejezetekhez, többnyire utólag visszalapozva nyer igazán értelmet maga az idézet is. Minden bizonnyal lesz, aki élvezni fogja ezt a kis apró pluszt, és lesz, akit nem fog érdekelni, mert csak a történetre kíváncsi.
Mikorra várható, és hogy képzeljük el a folytatást, hasonló hangulatúnak és felépítésűnek?
A folytatás, Az ember holdja címmel ugyanilyen szerkezetű lesz, a hangulatát valószínűleg a már az idegen világban született fiatalok és a még Földre emlékező idősebbek múlthoz való viszonya fogja meghatározni. A főszereplő, Jurij Olga nevű, időközben született lánya, és Attila lesznek, és egy olyan eseménysorozat, ami az egész idegen civilizációt fogja alapjaiban megrengetni.
Ha egy hete kérdezed meg, mikorra várható, azt mondtam volna, jövőre, de most éppen úgy tűnik, hogy előtte egy másik regényt szeretnék megírni, ami váratlanul „bukkant fel” a semmiből. Ettől függetlenül Az ember holdját is meg fogom írni hamarosan, sőt, a negyede készen is van.
A science fiction műfaja nagy olvasóbázissal bír, de elég rétegműfajnak tekinthető. Téged mi hajt, motivál, illetve vonz a sci-fi felé?
A mérhetetlen fantázia, a jövő iránti kíváncsiság. Gyerekkori kattanás, még az 1980-as évekből, abból az időből, amikor nem volt internet, és ha megtudtam, hogy megjelent egy képes cikk bármelyik újságban a Star Warsról, azonnal rohantam az újságoshoz megvenni.
Nem sok? A könyv megjelenése után kivétel nélkül, szinte minden kulturális magazin és könyves blog foglalkozni kezdett veled, illetve a könyveiddel. Hogy viszonyulsz a saját népszerűségedhez, segít vagy hátráltat?
Azt hiszem, minden író örül, ha sokan olvassák a könyvét. Valahol az is a cél, hogy azok az érzések, gondolatok, amik megfogalmazódnak bennem, minél több embert érintsenek meg valamilyen formában. Minden írói egónak szüksége van az ilyesfajta „táplálékra”, az enyémnek is, még akkor is, ha alapvetően nem feltétlenül szeretem az ilyen felhajtást. Mivel évekig marketing területen dolgoztam, tudom, hogy egy könyvet nem elég megírni, kiadni, el is kell adni írónak, kiadónak egyaránt. Engem leginkább az olvasói visszajelzések érdekelnek, azokból tudok erőt meríteni, tanulni, valamint új célokat kitűzni, újabb kihívásokat keresni a következő regényhez.
Az eddigi olvasói reakciók közül melyiknek örültél a legjobban, és melyiknek a legkevésbé?
Leginkább annak örülök, hogy noha még csak nemrég jelent meg a könyv, máris ennyien elolvasták, és gondolták úgy, hogy értékelést írjanak róla. Én pedig minden véleményből tanulok valamit, amit igyekszem a következő regénynél hasznosítani, vagy továbbfejleszteni, mert fejlődni mindig lehet és kell is.
Föld vagy a Földön kívül?
Is-is.
Jurij vagy Attila?
Attila. Vissza az ártatlan és felhőtlen gyermekkorba. Vagy tovább, az emberi test lehetőségein túlra?
Brandon Hackett vagy Markovics Botond?
Ma már valószínűleg Markovics Botond, csak most már nincs értelme variálni. Az olvasók többnyire azért már tudják, hogy a kettő ugyanaz, emellett valahol jelzi is az életem kettősségét is: a civil élet és munka mellett meglévő erős szenvedélyt, az írást.
Brandon Hackett internetes oldala ITT érhető el, és a facebookon is megtalálható.
Kibelbeck Mara
