Kedvesemtől ismerem a Pásztor testvérek zenekarát, az Anna and the Barbies-t. Egy álmatlan éjszakán válogatást készítettünk együtt, ki is írtuk CD-re – egy számot te, egyet én, beleszólni nem lehet, csak kapaszkodni abba, ahova a másik visz, meg válaszolni, válasz-zenével. – Lengyel Gyula Csaba kritikája
Na igen, az Álmatlan… Ezzel a számmal vezetett be asszonykám a zenekar rejtelmeibe. A dal és a klipp is jó kezdet, rég hallottam, rég láttam valakit szerelemről, testről, vágyról egy időben ilyen fájdalmasan és humorosan énekelni. De ez a képlet nem rögtön jött le. Elkezdtem nézni ezt a videóklippet, és az első benyomás alapján Pásztor Annát, az együttes énekesnőjét a szokottnál csak kissé jobban megkomponált szőke sellőnek láttam. Aztán leesett: hiszen ez a nő pont ezt akarja! Rafinált barbi-önirónia, amiből a pasi úgy jön ki (a bealvásból, az álomból, a víz alól, vagy az angol nyelv fátyla mögé rejtett szívfájdalomból), hogy ő maga lesz a barbi.
Az Anna and the Barbies képviselte Magyarországot a hollandiai Groningenben a január 15. és 18. között zajló 28. Eurosonic Noorderslag fesztiválon. A banda már csak ezért is kiérdemli a figyelmet.
December 29-én a Barba Negra Music Clubban megtartott koncertre két nővel érkeztem: a már rockrajongó 15 éves lányommal és a nővel (az imént már emlegetettel és az előbbi édesanyjával). A zenekar az énekes-táncos-színésznő Anna kisfia (Beni) születése óta először állt színpadra, ezért talán a majd’ másfél órás várakoztatás (átgondolva) megbocsátható.
Az első számot a színpad hátsó részében, egy nagy kivetítő erős háttérfénye előtt az énekesnő karneválos, ezüst-feketén csillogó, halál(os)-dívamaszkban, fején ezer felé fodrozódó fejdísszel, keresztbe tett – igen meggyőző, hosszú lábakkal – lábakkal adja elő: Don’t fit in – „if you don’t fit in you know you never will”. Ez az első megszólalás számomra egészen Laurie Andersonos, vagyis Anna hangja a beszéd és az ének között játszik; előadásmódja az irónia és a halálos komolyság határmezsgyéjén jár, de itt van persze valahol a térben Zapmama is. És bizony a gitáros tesó, Pásztor Sámuel is szépen énekel, állapítjuk meg egyre inkább a koncertre hangolódva.
Ezután az énekesnő előre jön, a maszk és a fejék még marad, de ekkor már egy az első szavakat szinte bátortalanul kereső, közvetlen nőt látunk magunk előtt: „Nagyon hiányoztatok, az a helyzet, és minden ellenvetés meg tanács ellenére megcsináltuk ezt a koncertet, ez egy akusztikus buli, ami arról szól, hogy ti csináljátok meg a koncertet.” (nevet)
A közönséget valóban elég jól sikerül bevonni, elöl sok harcedzett rajongó csápol, van, hogy dalok egész strófáit a közönség kiabálja, énekli (Gyáva forradalmár, Gombóc stb). Családias a hangulat, Anna több rajongóját név szerint ismeri, a számok közötti szünetekben beszélget is velük.
Mindig érdekes, mire számít az ember, s mi történik valójában… A koncert beharangozója alapján tényleg valami kis klubra, egy üdítő mellett egy kerek asztalnál jellegű ücsörgésre, könnyed, unplugged dalocskákra számítottam…. Persze nem így lett. A Barba Negra nagy koncertterme teltházzal büszkélkedhetett, üdítő helyett sörök ugrottak és a legjobb pillanatokban (pl. a Gyáva forradalmár alatt) a lányommal együtt ugráltunk.
Az unplugged tehát részint a közönség akusztikus, analóg jelenlétét jelenti ezen az esten; részint meg azt, hogy az öt zenész a műsor első felében még (viszonylag) megtartóztatja magát a rock’n’roll életerős és életvidám kitöréseitől… Itt még a gitár, a dob és a szintik hangzása kissé visszafogottabb, a trip-hop, a soul, néha már-már a dub irányába mutat, de ez nem lesz végig így.
A dalok és – ahogy maga az énekesnő is kissé önironikusan mondja – a stand-up comedy-s, közvetlen és humoros monológok, csevegések gyors ütemben követik egymást, míg észrevétlen fonódik körénk a jó hangulat. A második dal a Gravity, John Mayer szerzeménye, félúton a trip-hop és a blues között. Ezután lekerül a szilvesztert előlegező maszk és fejék.
„Amikor utoljára találkoztunk” – mondja Anna – „eggyel többen voltunk a színpadon… A pici pocaklakó… Most is itt van! (Mutatja, hogy hol, hátul valahol.) Na jó, gyerekek, ez a szülés, ez kész… pfff… Nem fogok erről mesélni, de… Felhívott egy újságíró és megkérdezte, hogy milyen volt, fájt?! Mire azt válaszoltam neki, hogy figyelj, lehetne, hogy egy személyes interjú során megmutassam, hogy nagyjából mennyire!?”
Igen, a hülye pasi kérdések… Anna egyébként egyszerre díva (nem látszik rajta, a szülés és a szoptatás időszaka…), amolyan hippi csajszi, aranyos és őszinte, közvetlen, mint egy kislány, és kemény nő, aki – ahogy ő maga mondja – mindig is forradalmár szeretett volna lenni; bár utálja az erőszakot. Mintha a személyiségében – akár a zenéjében – a jin és a jang elég éretten kiegyensúlyozná egymást. Kiváló színpadi ember, de minden izzadság nélkül, improvizatív, de minden erőlködés nélkül; úgy tűnik, végül mindig az adott pillanatban dönti el, mi is történjék pontosan a színpadon. Keresetlenség, improvizáció és egy, az egész mögött mégis felsejlő megszerkesztett rendszer. Ez tudatosság mutatkozik meg abban is, hogy noha elkértem tőlük a számok sorrendjét, válaszul azt kaptam, hogy nem emlékeznek rá, mert sok minden ott és akkor dőlt el. A produkció a közönség és az előadók pillanatnyi érzéseitől, hangulataitól is függ.
Ez az öt ember nagyon sokoldalú. Imádom, ha valakinek sok arca van. (Mindenkinek van, de nem mindenki tud bánni vele és nem mindenkinek villan fel időnként a maszkok mögött az egyetlen és igazi arca.) A lányom mondta ki, hogy az Anna & the Barbies is rengeteg stílusban zenél, így rengeteg féle van belőle, minden szám mégis összetéveszthetetlenül – AATB.
Az egész koncertműsor nagyon pörgős és változatos. Lassan megyünk át a zúzdába, de a legtöbb zenei felvetés és gesztus többszínű, trükkös. És amit én nagyon csípek: a zenekar négy stúdióalbumának hangzásvilága szinte minden számnál át van hangszerelve, improvizált, ad hoc elemekkel újra van játszva, az adott pillanat tiszteletére.
A Loverman…show me yo’ balls itt és most tangó… szédületesen jól előadva. A szintis Vághy Tomi triolát fúj, a tangóharmonikát viccesen idéző hangszínt varázsolva ezzel.
A január 15-18-án rendezendő groningeni (Hollandia) Eurosonic zenei fesztiválra írt dalt – You Lied to Me (a Magyar Rádió döntése alapján a fesztivál magyar delegáltja az AATB volt!) – kicsit túlszövegeli Anna – zabálni fogják a hollandok, ugye? –, de a zene: profi reggae.
A Gyáva forradalmár albumon hallható Mars a lemezen rock(‘n’roll); itt szving. Az Ördögre kacsintva – bossanova. Erős a latin vonal is, sokszor nehéz eldönteni, hogy a mozgás (pl. a fenékrisza mikéntje) szüli-e a zenét, vagy fordítva. A hangszerek szépen adogatják egymásnak a témát, gitár és bassz jól hangolódik egymásra, a fent említett Mars című opuszban például a gitár és az elektromos orgona váltások jók. De a stílusok játéka ezzel még nem ér véget. Míg a Gyáva forradalmár lemezen még leginkább a rock, itt – hadd szüljek egy szót – valamiféle trip-pop, ezúttal tényleg akusztikus hangra áttéve. Még egy-két absztrakt elektromos zongora betétet is kapunk.
A szövegek többségében mélyek, költőiek, erőlködés nélkül, és nagyon nekünk szólnak. A Gyáva forradalmár pl. az elmúlt 20 év magyar történetébe enged némi szarkasztikus-morbid bepillantást. „Lődd az agyat is, hol egyszer volt egy álom…” Vagy a Nyuszika, mely a hip-hop keretein belül az állat-szimbolikával a mai társadalom színeiről, a visszásságairól és a hatalom mámorának az újjászületéséről beszél, szabadon a Belga, a Pink Floyd Animals és a Hobo Vadászat után… Bubnó Marci (a dobos) viszont ukulelén játssza a saját számát, ami törzsi, és népi, amolyan „fűszoknyás” hangulatú. A medley, a betétdal is magától értetődő: a Loverman… show me yo’ balls közepén a Sohase mondd, Bubnó Marci dalában a Somewhere over the rainbow szólal meg.
A koncert felén túl Anna két szám erejéig távozik, gondolom, kifújja magát, átöltözik. Ekkor a fiúk ráerősítenek a jó kis Rock ‘n’ Rollra, metál, nu metál zúzdára, progresszív építményekre, a Pásztor Sámuel-féle kemény férfi-vonalra (Teszt; Here we are). Na nem mintha a zenekar női tagja, amikor – egy skorpiót megjelenítő, ismét karneválos-szilveszteri lufi jelmezében, feketével, bohócosan kihúzott ajakkal – visszatér a színpadra, ne tudna igen könnyen újra barikádon harcoló, tomboló, a zenébe felejtkező hősnővé avanzsálni.
A Naked rock’n’roll alatt eluralkodik az (elő)szilveszteri hangulat, a közös tombolás során eltemetjük a 2013-as évet: „2013-ban annyi szopás volt, annyi mindent szeretnénk letenni, akkora puttony van a hátunkon” – mondja hősnőnk megindultan –, „hogy így nem mehetünk át 2014-be… Ha van kedvetek… hamut szórhatunk a fejünkre, mindenki megtépheti az uniformisát, a mobiltelefonjainkat összetaposhatjuk, én kiluggatok minden lufit…minden sérelemért, ami titeket ért, amit szeretnétek hátrahagyni…” – Anna itt leguggoltatja a közönséget, amolyan közös tisztulás, szinte gyónás ez… A fekete lufikat az énekesnő, majd végül a közönség nagy durranásokkal, sorra kipukkasztja.
Persze a másik nagy katarzis a Márti dala. Ahol álltunk, ott nem volt jó az akusztika, nem hallatszottak elég tisztán a hangszerek, ezért ennél a nekem oly fontos momentumnál jó pofátlanul előrenyomakodtam a majd’ két méteremmel, ott már jól hallatszott, látszott minden. Ez a nóta eredetileg egy viszonylag egyszerű, homogén hangzású, de egyszerűségében is megragadó darab. Tóth Gabi nem véletlenül mondta nemrég, hogy ez ma mindenkinek szól: kezdjetek el élni.
Ebben a műsorban a dal összetettebb „ruhát” kapott: Szirtes Edina Mókus hegedűjátéka egy olyan képzeletbeli folklórba helyezett minket, ami valahol India és az erdélyi havasok között lenne félúton, ha lenne. A hegedűjáték és a vokál meggyőző volt, de a dal egyes részeiben – talán a nem megfelelő hangmérnöki döntések miatt – a hegedű hangját elnyomta a többi hangszer. Számomra az AATB-jelenség talán legbeszédesebb eleme az ellentétek összeolvasztása. Nem a sokszínűség gyönyörködtet önmagában-elv (a káoszt csak igen rövid ideig bírjuk elviselni), hanem a színek összhangja.
Félidő tájt valaki rosszul lett a közönség soraiban. Amíg a helyzet megoldódott – egy orvos segített – addig a zenekar várt, közben Anna halkan mesélt: „A babák kicsit olyanok, mint Jézus. Hajnali fél hat, full rottyon vagy, olyan, mintha leprás lennél, mintha az összes végtagod hiányozna, nekimész a falnak, pisiszagú vagy, tejszagú vagy, és akkor a baba rád néz: – Kelj fel és járj! – És te jársz!”
Anna esetében a lázadás és a hit jól megfér egymással. Hiszen maga Jézus is valamiképpen lázadó volt a maga korában. Üdítő látni olyan embereket, zenekart, produkciót, ahol a látszólag egymásnak feszülő ellentétek közelednek egymáshoz. Ahogy asszonykám mondja, Anna az elemelkedésben jó, de tud a földön járni. Csillagokkal álmodik, de földet ér a lába.
Végül talán a legbeszédesebb példa minderre – erre a hitre, ami egyszerre őszinte, nyakas, fájdalmasan kemény és fájdalmasan lágy, ami mindenütt az együttlétet, a megértést, a kapcsolatot keresi – a Néha refrénje:
„Hangosan kiabálok,
hogy már-már süket lesz tőle Isten,
de még mindig jobb, ha mérges,
mintha nem figyelne rám.”
Lengyel Gyula
