Képzeld el a Moulin Rouge bíborvörös orfeumát. Benne félhomály és cigarettafüst, barokk kosztümbe öltözött táncosok és zenészek és egy szőke lány, aki teli energiával táncol, rappel, játszik, mesél nekünk. Erotika, energia és életerő. – Zsemlye Flóra interjúja
Egy masszív, összetett csomagban ismertem meg az Anna and the barbies-t hét évvel ezelőtt. Ahogy telt-múlt az idő, eltűntek a jelmezek, és lekopott minden manír, viszont maradt a szöveg ereje és a zene varázsa, csupaszon Anna és a fiúk, azaz a barbik nyers hangja.
Évek óta zenéltek már. Lehetséges korszakokra osztani ezt az időt?
Volt az első nagy felbuzdulásom a 2004-2005-ben, amikor összeálltam az öcsém zenekarával. Az inkább több színház, kevesebb zene volt. Próbáltam megoldani a zenekarosdit a saját eszköztáramból. Ekkor még a színházra és a táncra támaszkodtam, és nem a zenei szakismeretemre. Ezután jött az átmeneti időszak, ami a második albumhoz köthető, a Medaillon-hoz. Picit kezdett lekopni rólunk a színpadiasság, és elkezdtünk kalandozni zeneileg is. Megjelentek az első jelek, hogy merre kéne menni, az Álmatlan című számra gondolok itt. A „zenei őszinteség sugarai” átvilágították a zenekart, és megláttuk az irányt. Dönteni kellett: vagy abbahagyjuk a zenélést vagy nagyon gyorsan megtaláljuk azt, hogy kik vagyunk. Ebből született meg a legutóbbi albumunk, a Gyáva forradalmár.
Mennyire volt tudatos ez a váltás?
Tudatos nem volt, én abba az őszinte irányba szerettem volna elvinni a zenekart, ami jólesik. Két dolgot akartam összehozni: Az Álmatlanban felbukkanó mondanivalót, a szövegcentrikusságot, plusz a színpadi nyersességet, dinamizmust. Ehhez egyáltalán nem illet sem a pop, sem a hip-hop, sem a soul. Azaz a színpadon megjelenő zúzáshoz próbáltam illeszteni a szöveget, közben kerestem azt a keresztmetszetét a szövegnek és a zenének, amin keresztül eljutunk a közönségünkhöz. Ez a rockzene lett. Az öcsém ennek nagyon örült, majd ugyanabban a pillanatban meg is ijedt, hisz nagy és hirtelen váltás volt ez tőlünk. És persze sokat kellett változnunk zeneileg. Reméltem, hogy lesz elég kraft a bandában a rockerséghez.
És ebben kényelmesen érzed magad?
Nagyon. Kényelmesebben, mint a táncban. Az a bezárt őrült, ami bennem él, a színpadon ki tudott szabadulni, és ez nagyon nagy gyógyító erővel bír.
Melyik volt az a szám, amivel megtaláltátok az Anna and the barbies rockos hangját?
A Gyáva forradalmárral. Németországban egy borzalmas haknin vettünk részt az öcsémmel. Pár német és magyar ismerőssel karöltve mindennap egy új városban léptünk fel. Öcsém énekelt, én táncoltam, és arccal a kassza felé távoztunk. Egy fagyos téli estén, amikor zötykölődtünk egyik városból a másikba, a kisbuszunk ülései közé ékelődve, hálózsákokon és síszerkókban próbáltunk elaludni, benzin és lábszag kavargott a kocsiban. Igazi „road to hell”. A telefonomba írogattam a szöveget miközben Queens of The Stoneage-t hallgattam, akik nagyon zaklatott lüktetésű zenét játszanak. Ezek a tört ritmusok keringtek a fejemben. Párhuzamban éreztem ezt a ritmust azokkal a félbe vágott érzelmekkel, amik azért alakultak ki bennünk, mert nem találtuk a helyünket. Nem akartam, hogy keserű szájízzel és beteljesületlenséggel búcsúzzunk. Ez a nóta volt a vízválasztó a zenekar életében, két lehetséges kifutással. Az egyik, hogy köszönjük szépen, mi megpróbáltuk, és most átadjuk a terepet. A másik pedig, hogy egy utolsó nekifutással valaki lökjön át minket a bizonytalanságon. Azaz vagy tolunk egy utolsó nagy forradalmat, és mindent felteszünk egy lapra, vagy pedig, ha úgy látja a közönségünk, hogy mit sem érünk, akkor robbantson fel minket, lőjön le, és dobjon minket a lövészárok mellé.
Közben a videoklipjeiteket nagy gondossággal készítettétek el. Olyan mind, mintha egy-egy rövidfilm lenne. A Gyáva forradalmár megfelelő táptalaj egy következő nagy durranáshoz. Ez következik?
Sajnos, én úgy látom, hogy a videoklipek ideje leáldozott, ugyanis a magyar zenei televíziók nagyon furcsa zenéket és jellegtelen klipeket játszanak. Én, aki régebben egyfolytában ezeket az adókat bámultam, már nem tudom magam rávenni, hogy bármit is végignézzek. Inkább a koncertfelvételekre álltunk rá, így legalább a zenekar többi tagját is jobban megismeri a nép, és nemcsak az érdekes sellőlányt az Álmatlan című klipből. Szerencsére nagyon jó minőségben tudunk koncertfelvételeket készíteni, és ezeket pakolgatjuk fel szépen sorban a világhálóra. Bár akaratunkon kívül – de legnagyobb örömünkre – néhány vállalkozó kedvű animátor készített nekünk egy 3D-s klippet is, a Don’t fit in című számunkra.
Ez hogy történt?
Sok ember hívogat minket, hogy beszállna a csapatba szövegíróként, zenészként satöbbi. Egy kreatív kis csapat is megkeresett, hogy csinálna egy videoklipet ingyen és bérmentve. Angol szöveget szerettek volna használni, hogy külföldön is fel tudják futtatni majd, de ha már ők is helyi erők, akkor legyen magyar a zenekar. Annyi kikötésük volt, hogy ne szóljunk bele az alkotás folyamatába. Azt hittem, hogy frissen végzett lelkes kis képzősök. Aztán jó pár hónap elteltével csörögtek, hogy elkészültek. Egy régi, kihalt bőrgyárba hívtak minket, lifttel felmentünk a felső szintre és megérkeztünk egy űrbázisba. Hatalmas kivetítők, képernyők, amit csak el tudsz képzelni, iszonyat profik. Kezünkbe nyomtak egy 3D-s szemüveget. Na, mi ezen a ponton totál elképedtünk, majd az állunk is leesett, amikor végignéztük a térben menetelő alakokat. Hát, így született a legutóbbi klipünk.
El tudnád helyezni a zenekart a mai magyar zenei életben?
Koncertek:
2011. július 13. 20:00 – Budapest, A38 Tető terasz
2011. augusztus 4. – Ukrajna, Beregszász, Aréna Fesztivál
2011. augusztus 13. 17:00 – Sziget fesztivál, MR2 Színpad
2011. augusztus 18. 20:00 – Budapest, A38 Tető terasz
2011. augusztus 26. 18:00 – SZIN
Erre van egy tök jó sztorim. Az idén jelöltek minket a Fonogram-díjra, az év albumára. Ez nagy elismerés, de hát az élet megy tovább, és mi is mentünk tovább a kis autónkkal. Elől a jól megtermett menedzserünk, Jávor, a colos öcsém, hátul hárman ültünk még a zenekarból. Hely híján közöttünk, alattunk, felettünk a gitár, a basszus gitár, a billentyű, annak a tartója, plusz egyéb technikai kütyük. Minden fékezésnél nyomott, csúszott ránk a motyó, zsibbadtak a végtagjaink, egymáshoz feszülve izzadtunk, síri csendben. Egy pirosnál megkérdeztem a menedzserünket. „Te Jávor! A zenekar tulajdonképpen most hol tart?” Ezen röhögtünk hazáig, azóta ez szállóigévé vált a zenekarban.
Kívülről tán olyan, mintha befutottunk volna, de belülről igazából semmi sem változott. Legfeljebb annyi, hogy nem kell véresre sírni a szememet, hogy játszhassunk. Korábban hihetetlen falakat kellett ledönteni, embereket rángatni, pisztolyt szorítani a fejükhöz ahhoz, hogy ingyen vagy saját költségünkön zenélhessünk. Most már csak annyi történik, hogy a menedzser felhívja a szervezőket hatszázszor, és akkor azt mondják, hogy jó, gyertek. Szóval, hogy hol vagyunk? Talán abban a kétszáz kiváltságos zenekarban, aki már tartozik valahova és játsszák a rádiók a zenéiket.
Mennyire tudjátok ezt az elismerést tovább vinni?
Mindenki fel van dobódva, még az is, aki eddig temette a rockot, hisz egyre nagyobb tömegeket vonzunk. Az, hogy arra kelek, hogy a lichthofból szűrődik fel, amint a szomszéd énekli a Gombócot, leírhatatlan érzés. Igaz, rendesen megélni még nem tudunk ebből, de legalább nem halunk már éhen. Én, szívem szerint, ezen a szinten meg is maradnék. Picit félek attól, hogy elragad minket a vállalati fellépések és a haknik világa. A zenekar többi tagja sokkal racionálisabb. Úgy vannak ezzel, hogy „csapassuk”. De hát ők fiúk! Úgy gondolkodnak, hogy valamiből minél több van, az annál jobb. Én félek ezt magasabb szintre vinni, mert félek a gyártól. Újnak kell lenni mindig, mert ha huszadszorra öntöm a sört a fejemre, akkor már a közönség várni fogja, a spontaneitás öröme pedig eltűnik. Maximum heti egy koncert az, amire úgy tudok készülni, ahogy szeretnék. Hiába tűnt el a puccparádé a színpadról, továbbra is szeretem meglepni a közönséget. S ahhoz, hogy ezt kitaláljam, megvarrjam a ruhámat, ilyesmik, ehhez időre van szükségem, és nem mellesleg így még társadalmi életet is tudok élni.
Zsemlye Flóra
