„Én a legfélénkebb ember voltam, aki valaha is létezett, de egy oroszlán lakozott bennem, ami nem engedte, hogy hallgassak.” Ingrid Bergman háromszoros Oscar-díjas svéd filmszínésznő 100 éve született.
Ingrid Bergman Stockholmban született 1915. augusztus 29-én. Kétéves volt, amikor elvesztette édesanyját, tíz évvel később édesapja is meghalt. A kislányt a rokonai nevelték fel. Tizennyolc éves volt, amikor felvették a Royal Dramatic Theatre Schoolba, ahol 1933 őszén megkezdte tanulmányait.
Húszévesen kapta első szerepét. Az áttörést az 1939-ben készült Intermezzo jelentette számára, amelyben zongoristalányt játszott, aki beleszeret az ünnepelt, házasságban élő hegedűművészbe. A film egy 1936-ban készült svéd film remake-je volt, David O. Selznick amerikai producer figyelt fel az ifjú svéd szépségre, és Hollywoodba hívta. Első angol nyelvű alakításában Leslie Howard partnereként játszott. A sikert követően az álomgyár hét évre szerződtette, Bergman az 1940-es évek egyik legnépszerűbb színésznője lett.
Az igazi ismertséget és népszerűséget a Casablanca (1942) hozta meg számára. A filmben, amelyet minden idők egyik legszebb amerikai filmes románcának választották meg, a sármos Humphrey Bogart játszotta a másik főszerepet. A Casablanca női főszerepe elsősorban azért keltette fel az érdeklődését, mert nagyon szeretett volna Humphrey Bogart partnere lenni, és alig várta, hogy újra a kamerák elé álljon. Bogart társaságát azonban igazán tudta élvezni, mert szerinte partnere a forgatás bizonytalansága miatt zárkózottan viselkedett: partnernőjével udvarias volt, ám távolságtartó. A legenda szerint a két főszereplő valójában nem szívlelte egymást, amikor Bergman nem kapta meg az Oscart, Bogart odasuttogta neki: „Játszd újra, Ingrid!” Önéletrajzából kiderül, hogy Bergmannak több problémája is akadt a forgatás során, de a legnagyobb az volt, hogy nem igazán értette karaktere lényegét: „A Casablancában gyakran semmi sem volt az arcomon, egyáltalán semmi. De a közönség mindenfélét beleképzelt. Olyannak képzelték a gondolataimat, amilyennek ők akarták: ők játszottak helyettem.”
„Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Ezzel az idézettel indul Hemingway immár klasszikusnak számító regénye. Az Ernest Hemingway híres művéből, az Akiért a harang szól című regényből készült adaptációban nyújtott alakításáért első alkalommal jelölték Oscar-díjra a legjobb női főszereplő kategóriában. Az amerikai filmakadémia az egy évvel későbbi Gázláng főszerepéért honorálta aranyszobrocskával. A pszichológiai thrillerben egy feleség bőrébe bújt, akit számító férje az őrületbe kergetve akar elpusztítani. Ezt követően 1946-ban Alfred Hitchcock rendezésében készítette a Forgószelet Cary Grant oldalán. Charlotte Chandler: Ez csak egy film című Hitchkock-életrajzban olvasható, hogy Cary Grant és Ingrid Bergman hosszú csókjelenetét Hitchcock úgy oldotta meg, hogy kijátszotta a csókok hosszát szabályozó rendeleteket a filmben. A szabályok csak néhány másodpercnyi csókot engedélyeztek, Hitchcock viszont több csókra osztotta a jelenetet, miközben a pár a vacsoráról beszélt.
Közvetlenül a háború után Párizsba ment, hogy katonáknak játsszon, amit korábban is készségesen megtett. Ám ezen az úton találkozott a világhírű fotográfussal, Robert Capával, akivel egymásba szerettek. Hivatásuk mindig más-más országba sodorta őket, hol itt, hol ott találkoztak, leveleztek. Kapcsolatuk három évig tartott.
Miután lejárt a szerződése, leforgatta a Diadalív árnyékában című alkotást, majd Szent Johannát formálta meg. Alakításai azonban hűvös fogadtatásra találtak. Ekkor levélben kereste meg Roberto Rossellini olasz rendezőt, akivel közösen forgatta a Stromboli című filmet. Közben magánélete viharosan alakult: még nem bontották fel egy svéd orvossal kötött első házasságát, amikor fia született az olasz rendezőtől. Közös filmjeik közül egyik sem aratott sikert, idővel házasságuk is megromlott. Harmadik férje Lars Schmidt svéd származású színházi producer volt, akivel 1958-ban házasodott össze.
Filmes karrierje 1957-ben az Anasztázia című történelmi mesével vett új lendületet, amelyért megkapta második Oscar-díját. A következő évtizedben már erősen megválogatta filmszerepeit, legemlékezetesebb alakításait a Szereti ön Brahmsot?, Az öreg hölgy látogatása és a Kaktusz virága című vígjáték főszerepében nyújtotta Walter Matthau oldalán. Harmadik Oscar-díját 1974-ben kapta a Gyilkosság az Orient Expresszen című, parádés szereposztású krimiben nyújtott epizódalakításáért. Dragomiroff hercegnő szerepére Sidney Lumet először Bergmant kérte fel, de a producerek elutasították, ezért a szerepet Wendy Hiller kapta. Ingrid Bergman maga sem akarta eljátszani a hercegnő szerepét, inkább a svéd misszionáriusnő figuráját választotta.
1978-ban visszatért Svédországba, és az Őszi szonátában első és egyetlen alkalommal dolgozott együtt Ingmar Bergman legendás rendezővel. A hetvenes évek végén egészsége kezdett megromlani. 1982-ben még be tudta fejezni az Egy asszony, akit Goldának hívtak című televíziós filmet Golda Meir izraeli miniszterelnök-asszony életéről, amelyért alakítását a televíziós Oscarnak nevezett Emmy-díjjal ismerték el.
A múlt század egyik legnépszerűbb filmsztárja 1982. augusztus 29-én, hatvanhetedik születésnapján hunyt el Londonban. Három házasságából négy gyermeke született, ikerleányai közül Isabella Rossellini szintén a színészi pályát választotta. A svéd filmikon születésének centenáriumáról az idei cannes-i filmfesztiválon is megemlékeztek. A francia filmmustra hivatalos plakátján az ő portréja szerepelt, s itt volt a premierje a róla készült dokumentumfilmnek is: Ingrid Bergman In Her Own Words. A seregszemle szervezői a következő szavakkal méltatták: „Modern ikonként, szabad nőként, merész színésznőként Ingrid Bergman egyszerre volt hollywoodi sztár és a neorealizmus alakja, szenvedélyeinek függvényében szerepeket és országokat váltott, de soha semmit nem veszített bájából és egyszerűségéből.”
