„Mindent megteszek, hogy teljesítsem a hazám iránti kötelességemet.” 205 éve, 1819. május 24-én született Viktória brit királynő, vagy ahogy élete vége felé már a kortársak is nevezték: „Európa nagyanyja”. Több mint 63 éves uralkodása Anglia történetének legfényesebb szakasza volt, természetes hát, hogy egész korszakot neveztek el róla.
Érdekes módon ereiben német és nem angol vér csörgedezett: anyja szász-koburgi hercegnő, apja a német származású, az angolt csak törve beszélő Edward kenti herceg volt. Anglia és Hannover között akkoriban perszonálunió állt fenn, a trónon névleg az elborult elméjű III. György ült (1760-1820). Helyére négy fia is pályázott, akik közül három a gyermekáldás reményében gyorsan megnősült. Gyermeke azonban csak az 51 éves Edwardnak született: Alexandrina Viktória a Kensington palotában látta meg a napvilágot.
A visszavonultan élő, szegény és eladósodott Edward még Németországban nemzette a lányt, a szülők anyagi okok miatt csak a terhesség nyolcadik hónapjában utaztak Angliába. A kenti herceg nem sokáig győzte pénzzel a london életet, ezért Dél-Angliába, a tengerpartra költözött, ahol a hideg idő és az orvosok hozzá nem értése gyorsan a sírba vitte.
Viktória igen szerény körülmények között nevelkedett, ráadásul rokonai is ferde szemmel nézték: IV. György (uralk.: 1820-1830) például nem engedte, hogy Erzsébetnek kereszteljék, nehogy bárkinek is a nagy királynő jusson róla eszébe. Gyermekkora örömtelen és szürke volt: anyja érzelmi terror alatt tartotta, nevelője révén elszigetelte a szerinte ellenséges külvilágtól, de egyben kortársaitól is. Viktória így csak néhány nyelvet tanult meg – ami persze nem kevés, de -, később gyakran érezte magát feszélyezve műveltségének hiányosságai miatt. A korán önállóságra kényszerült fiatal lány bizalmatlan és haragtartó lett, de túlélte az ellenséges nagybácsikat és a szigorú neveltetést, s IV. Vilmos halála után 1837. június 20-án megörökölte a trónt, amelyet 1838. június 28-án foglalt el.
„Nagyon fiatal vagyok, és talán sokakban, bár nem mindenben, tapasztalatlan, de biztos vagyok benne, hogy csak nagyon kevesekben van több valódi jóakarat és valódi vágy, hogy azt tegyem, ami illik és helyes, mint nekem.”
Viktória először anyja zsarnokságát rázta le, akinek ettől fogva mindig hivatalosan kellett kihallgatást kérnie lányától. Átköltözött a Buckingham palotába, belevetette magát a társasági életbe, egy bálon ismerte meg unokatestvérét és jövendő férjét, a jóképű Albert herceget. A házassági ajánlatot Viktória tette, a szertartásra 1840-ben került sor. Házasságuk boldognak és kiegyensúlyozottnak volt mondható Viktória heves vérmérséklete és – főként terhességei alatt jelentkező – depressziós rohamai ellenére.
Albert igen nagy hatással volt feleségére, megváltoztatta szokásait és politikai nézeteit, rávette a kemény munkára és a napi politizálástól való távolságtartásra. Az utóbbira a család bővülése miatt egyébként is rákényszerült volna, hiszen 1840 és 1857 között kilenc gyermeket hozott a világra. 1859-ben lett először nagymama, halálakor 37 unokája élt világszerte. Mindemellett az udvari személyzet és családtagjai visszaemlékezései szerint Viktória „nagyon is jól tudott szórakozni és harsogva nevetett” nem egyszer.
„Legkedvesebb, legkedvesebb Albertem… túlzott szeretete és ragaszkodása olyan mennyei szeretetet és boldogságot keltett bennem, amit korábban nem is reméltem volna.”
Uralkodásának kiemelkedő eseménye volt az 1851-es Világkiállítás, amely a vetélytárs nélkül álló Anglia hatalmát volt hivatva demonstrálni. Az ötlet Albert fejében született meg, s a híres Kristálypalotában rendezett bemutató olyan impozáns lett, hogy az orosz cár alattvalóinak megtiltotta, hogy megnézzék. Anglia sietett a sikert hasznára fordítani: múzeumokat, iskolákat alapítottak, képezték a munkaerőt és fokozták a kivitelt. Viktória férjét 1861-ben vesztette el – Albert herceg tífuszban mindössze 42 éves korában elhalálozott -, ettől kezdve visszavonult a nyilvánosságtól. Gyászruhás alakja szimbólummá vált, és még inkább hozzájárult a viktoriánus erkölcsök megszilárdulásához.
Depressziójából csak 1866-ban lábalt ki, amikor vigasztalóra talált Albert egykori vadászmestere, a skót John Brown személyében – a sajtó kevésbé lojális fele ettől fogva csak Brown császárnőként emlegette. 1872-ben Svájcba tett utazásuk alatt állítólag össze is házasodtak, ahol Viktória álnéven, Kent grófnőjeként mutatkozott be. Brown 1883. március 27-én, 56 évesen hunyt el a Berkshire-i Windsor kastélyban.
A királynő kétségbeesetten aggódott, miután fia és örököse, Edward tífuszban megbetegedett. Amikor Edward felépült, a királynő egy gondosan megszervezett eseményt használt a királyi támogatás növelésére.
A bánatos özvegy persze nem lett hűtlen Albert emlékéhez, háromezer emlékművet emeltetett neki, s az ő nevét viseli a londoni Royal Albert Hall is. A királynőt kora előrehaladtával egyre jobban megszerették alattvalói, a születésnapok és jubileumok valódi népünnepéllyé dagadtak. A hatalma tetőpontjára érkezett Anglia, a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának úrnője ilyenkor mind az öt földrészre kiterjedő gyarmatbirodalmában is gyönyörködött.
A keveset utazó Viktória egyetlen gyarmatot sem keresett fel személyesen, csak Indiába szeretett volna eljutni, amelynek 1877 óta császárnője is volt. Útra végül mégsem kelt, ettől az éghajlat miatt tanácsolták el orvosai, hisz még az angliai nyarakat is nehezen viselte. A királynő ugyanis kistermetű és hízásra hajlamos volt: szeretett enni, kedvelte a sört és a bort, és alkatának nem tettek jót a szülések sem. Öregkorára rögeszméjévé vált, hogy „megállítja az időt”: mindent lefényképeztetett, és nem engedett egy jottányi változtatást sem a környezetében.
Segített a populáris kultúra kialakításában is: Viktória volt az, aki elindította azt a trendet, hogy az esküvő napján fehéret viseljen a menyasszony, a gyászidőben pedig egy teljesen feketét hordjon az özvegy. Albert és Viktória vezette be a karácsonyfa állításásának és díszítésének szokását. Neki köszönhető az is, hogy helyreállította a közvélemény monarchiáról alkotott képét.
Uralkodásának végén tört ki a búr háború, utolsó nyilvános szereplése a sebesült katonák meglátogatása volt. Nem sokkal később ágynak esett, s 1901. január 22-én meghalt a Wight-szigeti Osborne kastélyban. Halálát sokan katasztrófaként élték meg, hiszen még meg sem születtek, amikor már ő uralkodott, s a világ lakosságának negyede vesztette el királynőjét. Egy egész korszak szállt a sírba vele, amely manapság nosztalgia tárgya, holott jobbára csak a negatív felhangokkal emlegetett konzervatív és hipokrita viktoriánus szellem maradt meg belőle.
Ma is nevét viseli egy kelet-afrikai tó, egy dél-afrikai vízesés, egy dél-ausztráliai állam, egy észak-ausztráliai folyó, egy sziget és egy tengerszoros Észak-Kanadában, hegycsúcsok Burmában és Belizében, az Antarktisz egy része, egy öböl Hongkongban, hirdetve – nem a királynő, de a kor brit felfedezőinek és hódítóinak az egész világra kiterjedő tevékenységét.
Viktória volt az angol alkotmányosmonarchia első olyan uralkodója, aki önszántából nem hágta át az alkotmányosság korlátait, hosszú uralkodása alatt megerősítette a tekintélyét vesztett monarchiát, amely a hagyományokat őrző, de politikailag üres intézmény lett. Nem véletlen hogy Toynbee Angliáról szóló nagy munkájában személyének csak egyetlen mondatot szentelt.
