Kétszer koronázták meg IV. Bélát

Hétszázötven éve, 1270. május 3-án halt meg IV. Béla Árpád-házi magyar király, aki a tatárjárás után újjáépítette a csaknem teljesen elpusztított országot. 

II. András legidősebb fia 1206 november 29-én született. Mindössze hétéves volt, amikor anyja, Gertrudis királyné merénylet áldozata lett. Nyolcévesen ifjabb királlyá koronázták, s hatalmi játszmák középpontjába került, apja ellenségei a gyengekezű király ellen próbálták felhasználni. Tizennégy évesen kapta meg Szlavónia, majd 1226-tól Erdély kormányzását. Az önálló udvartartással rendelkező Béla e területeken királyi hatáskörrel rendelkezett.

1220-ban vette feleségül Laszkarisz Máriát,a kis-ázsiai nikaiai görög császár, I. Theodórosz és Anna Angelina lányát, akivel apja keresztes hadjáratáról hazatérőben jegyezte el. A házasságból tíz gyermek, nyolc lány és két fiú született.

A rendkívül ambiciózus Béla és apja viszonya gyorsan megromlott, a konfliktus András uralkodásának utolsó évtizedére állandósult. A trónörökös ellenezte a királyi birtokok eltékozlását, a zsidók és izmaeliták hivatalhoz juttatását, céljának a királyi hatalom és tekintély megerősítését tartotta.

Erdélyi uralkodása alatt kezdődött meg a kunok térítése, és 1235 őszén ő küldte Julianus barátot Magna Hungaria, a keleten maradt magyarok hazájának felkutatására.

II. András halála után, 1235. október 14-én másodszor is megkoronázták, ezután leszámolt apja bizalmasaival, belefogott az „indokolatlan” adományok visszavételébe, jelképes intézkedésként megtiltotta, hogy a világi előkelőségek – a királyi hercegeket, az érsekeket és a püspököket kivéve – a király jelenlétében leüljenek, ennek foganatosítása érdekében a főurak székeit elégette. Mind a méltóságukban sértett főurak, mind főleg a bebörtönzöttek rokonai megbotránkoztak ezeken a tetteken, s „nagyon megbúsultak”. Ezzel maga ellen fordította a felháborodott főurakat, holott hamarosan támogatásukra lett volna szüksége.

Az is keserűséget váltott ki a főemberek körében, hogy míg a korábbi királyok akár sikeres, akár sikertelen hadjáratok után „a hadból megtérőknek vagy a foglyok családjának illendő kártérítést adtak, falukat, birtokokat, jószágokat örökös tulajdonjoggal adományoztak”, addig IV. Béla, 1235-ben trónra kerülve, azonnal folytatta a birtokok 1231-ben befejezett (vagy inkább abbahagyott) visszavételét. A keleten maradt magyarokat fellelő Julianus barát 1237-es második útjáról azzal tért haza, hogy Magna Hungariát megsemmisítették a mongolok, és meghozta Batu kán fenyegető levelét is.

Béla 1239-ben megengedte, hogy a mongoloktól vereséget szenvedett Kötöny kun fejedelem népével Magyarországra költözzön, abban bízva, hogy a mongol harcmodort ismerő kunok segítségére lehetnek. A kunok megkeresztelkedtek ugyan, de nomád életmódjuk miatt hamar összeütközésbe kerültek a magyarokkal, s Béla még népszerűtlenebb lett.

Magyarország tatárjárás előtti közállapotairól Tamás, az Adriai-tenger melléki Spalato főesperese is: „Mikor a tatárok közeledtének irtóztató híre a magyarok fülébe jutott, azt csak holmi játéknak vagy hiú álomnak tekintették, részint azért, mert ilyen híreket gyakran ok nélkül hallottak, részint azért, mert országuk sok katonájában bizakodtak.”

A mongolok 1240 decemberében elfoglalták Kijevet, majd Magyarország ellen fordultak, a Batu kán vezette fősereg 1241. március 12-én játszi könnyedséggel söpörte el a Vereckei-hágót védő Dénes nádor ötezer katonáját. Béla hiába hordoztatta körbe a véres kardot, serege csak lassan gyülekezett Pesten. Mikor az első portyázó mongol csapatok felbukkantak, a közhangulat a szövetségeseiknek gondolt kunok ellen fordult. Kötönyt a pesti nép felkoncolta, mire a kunok útjukban pusztítva dél felé kivonultak.

A magára maradt Béla 1241. április 11-én a Sajó menti muhi csatában döntő vereséget szenvedett, de védelmezői hősiességének köszönhetően életben maradt és Bécsbe menekült, ahol II. Frigyes herceg elfogatta és kifosztotta, végül a dalmáciai Trau (Trogir) várában talált menedéket.

A mongolok feldúlták a védtelenül maradt országot, csak a várak tudtak nekik ellenállni. 1242 tavaszán aztán váratlanul kivonultak, valószínűleg Ögödej nagykán halálának hírére, de vélhetőleg hagyományos taktikájuk miatt is: a végleges hódításra csak egy második hadjárat után kerítettek sort. A pusztítás felmérhetetlen volt, a lakosság negyede esett a harcok, a járványok és éhínség áldozatául. Egy nyugati krónikás azt írta:

„Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”.

A hazatérő Béla a romokban heverő ország újjáépítése és a várható újabb mongol támadásra való felkészülés érdekében változtatott politikáján. A főnemesekkel megegyezésre törekedett, birtokokat kezdett adományozni, cserébe a mongoloknak ellenállni képes kővárak építését írta elő. Ő maga Buda, felesége Visegrád várát építtette fel.

Erősíteni próbálta a korszerűnek számító nehézlovasságot, 1247-ben visszahívta a kunokat, akiket a későbbi Kis- és Nagykunság területén telepített le. A birtokok helyett jövedelmeinek egyre nagyobb részét a regálék (királyi felségjogon szedett jövedelmek) biztosították, stabil pénzrendszert igyekezett teremteni.

Támogatta a városok fejlődését, a megtizedelt népesség pótlására külföldi telepeseket hívott be. Az apja által 1222-ben kiadott Aranybullát 1267-ben megújította, kinyilvánítva a királyi szerviensek nemesi státuszát, megvetve a nemesi vármegye alapjait. A domonkos rend apácái számára a budai Nyulak szigetén (a mai Margitszigeten) kolostort építtetett, itt élt lánya, Szent Margit is.

A néhány év alatt újjáépített, erős ország élén megpróbálta visszaszerezni az osztrák herceg által elfoglalt területeket. Frigyes 1246-ban a Lajta menti csatában győzelmet aratott ugyan, de holtan maradt a csatatéren, ezzel kihalt a Babenberg-dinasztia.

Az örökségéért rivalizáló Béla és II. Ottokár cseh király 1254-ben felosztották Frigyes birtokait, Stájerország Béla uralma alá került, aki fiát, Istvánt tette meg kormányzónak. A stájer rendek 1260-ban fellázadtak a magyar uralom ellen, és behódoltak Ottokárnak, aki legyőzte Béla seregeit.

A Stájerországból kiszorult István 1262-ben fegyverrel indult apja ellen, de Pozsonyban békét kötöttek. Az országot két részre osztották, a keleti részt kapó István hivatalosan is felvette az ifjabb király címet. 1264-ben már fegyveres harc is kitört köztük, s Béla az 1265-ös isaszegi csatában vereséget szenvedett. Látszólag most is kibékültek, de viszályuknak csak IV. Béla 1270. május 3-án bekövetkezett halála vetett véget.

A „második államalapító” királyt az esztergomi ferencesek templomában temették el, amelynek a történelem viharai miatt még a helye sem ismert, csak Béla latin nyelvű sírverse maradt fenn.