860 éve született Oroszlánszívű Richárd angol király, a harmadik keresztes hadjárat vezetője, aki közel tízéves uralkodásából alig hat hónapot töltött saját országában.
1157. szeptember 8-án született Oxfordban, Angliában I. (Oroszlánszívű) Richárd, aki 1189. július 6-tól haláláig Anglia királya, IV. Richárd néven Aquitania hercege volt. Apja, az első Plantagenet uralkodó II. Henrik a francia király özvegyével, Eleonórával kötött házassága révén Anglia mellett uralma alatt tartotta fél Franciaországot is. A viharos frigyből harmadik fiúként született, művelt, de a fegyverforgatásban is igen jártas Richárdot soha nem szánták a trónra.
17 évesen bátyjaival már saját apja ellen hadakozott, akinek megdöntésére II. Fülöp (II. Fülöp Ágost) francia királlyal is szövetségre lépett. Hosszú küzdelmek, királynak kijelölt bátyjai és apja halálát követően 1189. szeptember 3-án koronázták királlyá. Trónra lépte után elterjedt a pletyka, hogy elrendelte a zsidó vallásúak üldözését, mire London lakosai vérengzésbe kezdtek, az életben hagyottakat pedig erőszakkal áttérítették a keresztény hitre. A pogramot azonban nem az uralkodó, hanem bigott polgárok indították el, s Richárd keményen megtorolta a nevében fellépőket, az áttérített zsidók pedig visszatérhettek vallásukhoz.
Richárd nemcsak a kor szellemének megfelelően, hanem saját örömére is szinte egész életét hadakozással töltötte. Hol saját hűbéresei ellen, hol külföldön csatározott. Jeruzsálem elestének hírére nyomban keresztes hadjáratot indított, hadseregtoborzásba kezdett. A költségek előteremtéséhez kíméletlenül megemelte az adókat, a hivatali pozíciókat is pénzért kínálta, s azoktól is tetemes pénzt kért, akik már elfoglaltak valamilyen hivatalt – William Longchampnak például 3000 fontba került, hogy megtartsa kancellári tisztségét.
A már trónralépése előtt Oroszlánszívűként emlegetett uralkodó leginkább Franciaországi területeiről intézte ügyeit, igazság szerint még angolul sem beszélt, s Anglia leginkább a királyi cím miatt volt fontos számára. Az esős Londont ki nem állhatta, a keresztes hadjárat előkészületei idején még azt is mondta, hogy eladná a várost, ha találna vevőt rá.
A sereg 1190 nyarán kelt útra, Richárdot II. Fülöp is elkísérte, így biztosított volt, hogy egyikük sem támad a másik országára. Korabeli feljegyzések szerint a két koronás főt a barátságnál is mélyebb érzelmek fűztek össze, sokak szerint a hadjárat során megnősülő Richárd feleségénél jobban vonzódott annak öccséhez.
A Szentföldre megérkezve részt vett Akkó elfoglalásában, s elérte, hogy a keresztény zarándokok szabad utat kapjanak a szent helyekre. Szövetségeseit azonban vérig sértette, a keresztény sereg egy része távozott, és Jeruzsálem továbbra is Szaladin szultán birtokában maradt, még a hihetetlenül kiváló hadvezéri képességű Richárd sem vállalkozott ostromára. 1192-ben indult vissza, de hajótörést szenvedett, így kénytelen volt vállalni a szárazföldön át vezető kockázatos utat. Álruhában utazott, de szerencsétlenségére Lipót osztrák herceg, majd Henrik német-római császár fogságába került. Az angol kincstár éves bevételének háromszorosáért engedték csak szabadon – helyette uralkodó öccse, Földnélküli János legnagyobb bánatára. Szabadulásakor az időközben János pártjára állt II. Fülöp ezt írta szövetségesének küldött levelében: „Vigyázz magadra, az ördög elszabadult”.
„A szintér most változik és a vad sziklákkal szegélyezett sivatagról Rihárd angol király táborába sietünk, amely Ascalon közelében volt felütve. Azok a hősök voltak e hadsereg büszkeségei, akiknek élén Oroszlánszívű Richárd talán győzelmesen vonult volna Jeruzsálembe, ha büszkesége, megközelíthetetlen gőgje nem keltette volna fel az uralkodó hercegek féltékenységét. Ezek az apró torzsalkodások és Fülöp francia királlyal való meghasonlása megbomlasztották a hadsereg erejét és fegyelmét; gyakran megesett, hogy egész csapatok eltűntek a csatatérről, akiket az elkedvtelenített főurak egyszerűen visszavezettek hazájukba.
Saladin, akinél különb szultán még nem uralkodott a muzulmánok fölött, csakhamar belátta, hogy könnyű lovassága nem veheti fel a közelharcot a páncélos lovagokkal. Egyúttal megtanulta tisztelni Rihárd vakmerő és bátor vállalkozó szellemét is.” (Walter Scott: A talizmán)
A kegyetlenségéről is híres Richárd azonban megbocsátott hűtlen fivérének. Uralkodásának utolsó éveit is háborúzással töltötte, halálát egy fiatal fiú által kilőtt nyílvessző okozta. A seb nem volt súlyos, de elfertőződött és Richárd 1199. április 6-án meghalt. A fiú apja és bátyja halálát akarta megtorolni a várfalon sétálgató királyon, aki haláltusája közben megbocsátott a gyilkosának, még pénzt is adott neki. (Egyik lovagja azonban már nem volt ilyen kegyes, s Richárd halála után meggyilkolta a fiút.)
A trónon törvényes fiúörökös hiányában öccse, János követte. Oroszlánszívű Richárdot máig az angol történelem egyik legnagyobb uralkodójaként emlegetik, egyike azon kevés angol koronás főknek, akiket nem „sorszámuk”, hanem a ráragasztott jelző alapján emlegetnek.
