Mit csináltak a kalózok? Kiből lett kalóz, és milyen volt az életük?
Volt egyszer Plymouthban egy ifjú leány, aki megunta a „lánykodást”, férfiruhát öltött és a tengerre vágyott. Miután rövid időt eltöltött az angol hadseregben, elszegődött egy hajóra, amely a Karibi-szigetek felé tartott. Ezen az utazáson Mary Read megtalálta igazi énjét és vágyainak beteljesülését: átállt a hajót megtámadó kalózokhoz, és ettől kezdve a tengerek rémeként szerzett nevet magának.
Ez a történet a XVIII. század elejéről való, és – sok más kalóztörténettel ellentétben – nem mese.
Mary Read korántsem az egyetlen nő volt ezen a nagyon is férfias „pályán”. Anne Bonny – egy ír ügyvéd törvénytelen lánya – faképnél hagyta férjét, amikor megismerte Calico Jacket, a hírhedt kalózt és a tengeri rabló szeretője lett. Távol állt tőle azonban, hogy biztos kikötőben várjon kedvesére, maga is fegyvert fogott, és Calicóval együtt kincsekkel megrakott hajók egész sorát támadta meg. Egy vetélytárs-hajó elleni támadás során foglyul ejtette Mary Readet, aki oly tökéletesen játszotta férfiszerepét, hogy Anne Bonny először beleszeretett.
Összebarátkoztak, és egy ideig mindketten ugyanahhoz a kalózlegénységhez tartoztak, mígnem 1720-ban az angol haditengerészet a nyomukra akadt és elfogta őket. Állítólag mindkettőjüket (vagy egyiküket) csupán terhességük mentette meg a kivégzéstől.
Nem sok maradt ránk az elmúlt évszázadok tengeri rablóiról, akik számtalan könyv és film alkotására ihlettek. A kalóztörténetek között vezet Robert Louis Stevenson A kincses sziget című könyve, amely először 1883-ban jelent meg és eddig négyszer filmesítették meg.
A kalózok közönséges bűnözők voltak vajon?
Igen is és nem is – felelhetünk a kérdésre, mert a leggátlástalanabb tengeri rablók közül nem egy saját uralkodóházának kifejezett parancsára szerezte zsákmányát. Háborús időkben az uralkodók engedélyt adtak bizonyos hajósoknak, hogy más nemzetek kereskedelmi hajóit megtámadják.
Az angol Sir Francis Drake is valahol a szabadrablóknak eme kategóriájába tartozott. Mindennek ellenére Angliában még mai is nemzeti hősként ünneplik, mert úgy tartják számon: ő kényszerítette térdre a spanyol Armadát, amikor az 1588-ban fenyegetően jelent meg az angol partoknál.
Drake fiatalemberként szállt tengerre, első nagyobb expedíciói az 1560-as években történtek, amikor csatlakozott egy unokatestvéréhez, John Hawkinshoz, aki Nagy-Britannia legkorábbi rabszolga-kereskedelmi útjaira indult Nyugat-Afrikába. A páros általában úgy szerezte meg emberi rakományát, hogy megtámadta a bennszülött falvakat vagy a portugál rabszolgahajókat. Ezután a rabszolgákat a spanyol Karib-térségbe szállították, és eladták őket a helyi ültetvényeseknek – ez az akció a spanyol törvények szerint ekkoriban illegális volt.
Az egyik ilyen rabszolga-expedíció során 1568-ban a mexikói San Juan de Ulúa kikötőben lesből támadt Drake-re és Hawkinsra egy spanyol flotta, megsemmisítették négy hajójukat, a legénység nagy részét megölték vagy elfogták. Drake sértetlenül megúszta, de a vereség miatt forrongó gyűlölet keltett benne Spanyolország és királya, II. Fülöp iránt.
Az angol királynő által rajongott Francis Drake nem csak a vízen portyázott. 1573-ban Drake egy spanyol öszvérkaraván kifosztását tűzte ki célul. A csomagokkal jócskán felpakolt csapat aranyat és ezüstöt szállított egy karibi kikötőbe a Panama-szoroson keresztül. A lesre készülve Drake követeket küldött a dzsungelbe, cimarroni lakosokkal és egy csoport szökött spanyol rabszolgával, akik alig várták, hogy csapást mérjenek egykori gazdáikra. Azáltal, hogy a Cimarronokat felderítőnek használták, Drake bandája könnyen ráütött az öszvérvonatra, és legyőzték az aranyat őrzö férfiakat. A rajtaütés hatalmas kincset hozott Drake és a Erzsébet királynő konyhájára.
Persze a kalózokra nem igazán volt jellemző a folyamatos kapatos állapot, az állandó vidámság, valamint a becsületesség. Hátborzongató tetteket vittek végre, semmit és senkit nem kímélve. Kínai leletek – például egy levágott kalózfej – bizonyítják, hogy a kegyetlenség mindennaposnak számított köztük.
Ha az íróknak és filmeseknek sikerült is az elmúlt századok szörnyű kalózkodását átkölteniük kalózromantikává, a kiállítás látogatója számára legkésőbb a végén világossá válik, hogy mily időszerű témát választott magának a múzeum: legmodernebb elektronikai cikkekkel teli, eredeti csomagolású ládák halmaza utal ugyanis arra, hogy napjaink kalózai milyen kincsekre vadásznak.
A kalózkodás megmaradt komoly problémának. A 20. században elsősorban Délkelet-Ázsiában maradt fenn, de az 1990-es évektől kezdve Szomáliából is egyre több kalóztámadás indult. A jelentések szerint csupán 1991-ben Szingapúr közelében 46, Indonézia vizein pedig 150 hajót ért kalóztámadás.
A 21. században az Afrika északkeleti partjára is kiterjedő szomáliai kalózkodás valószínűleg a legkomolyabb veszély a hajózásra és a kishajókra, de Afrika nyugati partja, a Fülöp-szigetek területei és Szingapúr környéke, sőt a Karib-tenger egyes részei is kalózövezetnek számít. 2007-ben a becslések szerint több mint 16 milliárd dollárt veszített kalózcselekmények miatt világszerte a a globális kereskedelem, ami mára jócskán megemelkedett.
