Girolamo Savonarola egyaránt ellentmondásos, tragikus alakja volt kora társadalmának és egyházának. Az utókor véleménye is élesen megoszlik róla.
Thomas Mann drámájában – mintegy ars poeticaként – ezt a vallomást adja a szájába: „Az én művészetem szent, mert lényege a megismerés és a lángoló ellentmondás”. Goethe „fantasztikus, nevetséges szörnyetegnek” tartotta őt, „aki hálátlanul, makacsul és félelmetesen szembehelyezkedett Firenze nagyvonalú, szép és vidám életével”.
A „lángoló ellentmondás” aszkétája a magályán
Girolamo Savonarolát (1452-1498) 520 esztendeje, 1498. május 23-án – két rendtársával együtt – felakasztották, majd mint eretneket, máglyán elégették.
A gazdag ferrarai bankárcsaládban született Savonarola fiatal éveire jelentős befolyást gyakorolt apai nagyatyja, Michele, a nagytudású orvos, akinek hatására Girolamo előbb az orvosi pályát választotta. Nagyapja igen szigorú erkölcsi elveket valló férfiú volt, aki középkori szellemben nevelte unokáját. A fiatalember hamarosn abbahagyta az orvosi tanulmányokat, és 1475-ben Bolognában belépett a dominikánus rendbe. Ezt követően előbb szülővárosában, Ferrarában, majd 1482-től Firenzében tevékenykedett hitszónokként, ahol 1491-ben – Lorenzo Medici (il Magnifico) közbenjárására – a Szent Márk kolostor perjeljévé választották. Nagyhatású prédikációiban mind szenvedélyesebben ostorozta kora erkölcsi romlottságát, és gyakori jelenéseire hivatkozva fennhangon hirdette az egyház megreformálásának szükségességét. Különösen éles szavakkal ostorozta VI. Sándor pápa (Rodrigo Borgia) kicsapongó életmódját.
Savonarola a Mediciek elűzése után – VIII. Károly francia király Itáliába történt betörését követően – meghatározó szerepet játszott Firenze életében. Az ő befolyása alatt a firenzei városi tanács szigorú rendelkezéseket hozott a fényűző életvitel, a késői reneszánsz léhasága és az erkölcsromboló mulatságok ellen. Savonarola teokratikus, de egyben demokratikus kormányzatot vezetett be, csökkentette a népet sujtó adókat és nem titkolta, hogy Firenzét „Isten városává, jól szervezett itáliai keresztény köztársasággá” akarja tenni.
Amint azonban nőtt hatalma és a város életére gyakorolt befolyása, úgy szaporodtak ellenségei is, akik szövetségre léptek külső erőkkel is, mint Milano hercege és VI. Sándor pápa. Az egyházfő ugyanis nemcsak az őt ért kemény bírálatokat nem volt képes elviselni, hanem azt sem, hogy a barát keresztezze politikai terveit – a franciák kiszorítását Itáliából.
A pápa taktikából hol engedékenynek mutatkozott, hol pedig fegyelmi intézkedéseket hozott Savonarola ellen. Rómába hívta – sikertelenül – , sőt a bíborosi kalapot is felajánlotta neki, amit a barát elutasított. Ezután megtiltotta neki a prédikálást, majd amikor Savonarola nem engedelmeskedett, 1497-ben kiközösítette a dominikánus szerzetest. Válaszul Savonarola nemcsak a kiközösítés érvényét vonta kétségbe, hanem szimónia címén magát a pápa megválasztását is. (A szimónia elnevezés az újszövetségi Simon mágus nevéből származó fogalom, amely az egyházi tisztségek vagy javak, a lelki dolgok pénzért való megszerzését, illetve az azokkal való üzérkedést jelentette a középkorban.)
Eközben Firenzében – ahol nem sokkal előtte még a város terein égette el a fanatizált tömeg a „hívságokat” – a népharag gyorsan Savonarola ellen fordult: a hatóságok megakadályozták prédikációit, végül a tömeg megostromolta a Szent Márk kolostort, és elfogta Savonarolát.
A bíróság gyorsított eljárással – kínzással kikényszerített vallomás és részben hamis vádak alapján – 1498-ban mint eretneket, szakadárt és a pápaság gyalázóját, halálra ítélte Girolamo Savonarolát. 1498. május 23-án – két rendtársával együtt – felakasztották, majd mint eretneket máglyán elégették, és hamvait az Arno folyóba szórták. A firenzei Palazzo Vecchio előtt, a Piazza della Signorián ma is kő jelzi azt a helyet, ahol ötszáz éve a három akasztófa állott.
Savonarola elítélése és kivégzése mindenképpen igazságtalan volt. A barát ugyanis soha nem tanított eretnekséget, kizárólag VI. Sándor pápa botrányos életét ostorozta és az egyházban elburjánzó bűnök ellen prédikált. Nem vetette el a pápaságot, még kevésbé az egyházat. Tragédiáját korának politikai viszonyai és VI. Sándor magatartása mellett nem utolsó sorban túlfűtött lelkülete, jelenéseiben való hiszékenysége, jóhiszemű engedetlensége és a politikába való beavatkozása okozták. Hibái azonban eltörpültek fedhetetlen aszkéta élete, nagy teológiai tudása – kíváló ismerője volt Aquinói Szent Tamás tanításának – és az egyház iránti szeretetéből fakadó reformtörekvései mellett.
1997-ben Firenzében megtörténtek az első lépések a XV. század legnagyobb hatású egyházi szónokának boldoggá avatása érdekében. Kivégzésének 500. évfordulóján nagyszabású megemlékezést tartottak Firenzében .
