Nagy Endre igazán büszke volt írói vénájára, azonban volt, ami „bűnre” csábította…
Nagy Endre, aki akkor még ifjúként rendkívül nagyra tartotta az írói presztízst, szégyenteljes zuhanásnak érezte, hogy személyesen álljon ki egy „lokál” közönsége elé. Viszont az a nap egyike volt azoknak a sűrűn ismétlődő napoknak, amikor pénzzavarral küszködött. A húsz korona nagyon csábította. Az írói méltóság kedvéért még habozott egy kicsit, majd közölte:
– Beleegyezem. Este egy novellával megjelenek a kabaréban.
Délben lelkendezve mondta a feleségének, hogy készítse ki a szmokingját:
– Este elmegyek, mert felolvasásom lesz valahol, de utána találkozhatunk egy vendéglőben. Ma nagykanállal eszünk, mert pénz áll a házhoz!
Hogy hol lesz az a felolvasás, azt elhallgatta a hitvese elől, mert nagyon szégyellte, amit csinált. Egész nap kínozta a nyugtalanság, hogy eladta a lelkét. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyse fogják megtudni. Annak a pár embernek, aki abban a lokálban tölti az éjszakát, egyéb gondja is lesz annál, minthogy másnap az ő novellácskájára visszaemlékezzék. Így morfondírozott magában:
– Nem nagy dolog! A zsebemből előszedem azt az elbeszélést, gyorsan elhadarom és aztán vége. Viszont a húsz korona mégiscsak húsz korona. Telik belőle egy jó vacsorára, és még másnapra is talán. És még csak a fejemet sem kell törnöm érte. Tulajdonképpen a róka második bőrét nyúzom le, bolond lennék, ha elszalasztanám ezt az alkalmat!
Forrás: Kalmár Tibor: A nagy nevettetők, Kossuth Kiadó
