A jelenleg 100 éves Anita Lasker-Wallfisch csellóművésznek zenei tudása mentette meg életét. A holokauszt-túlélő csellóművész fogolytársainak menetelő-, az SS-tiszteknek szórakoztató zenét játszott.
19 évesen deportálták Auschwitzba, ahol reggel és este fogolytársainak nyújtott menetelőzenét, vasárnaponként koncerteket adott, emellett pedig az SS-tiszteknek kellett szórakoztató muzsikát biztosítania. Mint mondja, utóbbi miatt vélte úgy, hogy túlélheti a poklot.
Anita Lasker-Wallfisch német-zsidó csellista mindössze 19 éves volt, amikor Auschwitzba deportáltak. A koncentrációs tábort azért élte túl, mert egy véletlen folytán bekerült a tábor hivatalos női zenekarába, amit Gustav Mahler unokahúga szervezett.
Jelenleg 100 éves, és az auschwitzi női zenekar utolsó élő tagjaként egy megrendítő dokumentumfilmbenvszemélyesen számol be mindennapjairól a táborban, valamint arról, hogyan mentette meg a zenei tudása az életét.
Anita Lasker német-zsidó polgári családba született 1925-ben, Lengyelországban. A francia nyelv mellett a zenetanulás is gyerekkorának szerves része volt, ám az idill szülei deportálásával véget ért. 16 évesen árvaházba került húgával, majd onnan börtönbe egy balul sikerült szökési kísérlet miatt. Auschwitzba bűnözőként került, ami annak idején egy fokkal jobb volt, mintha zsidóként érkezett volna.
– Volt egy fogadási ceremónia, amit foglyok végeztek. Megindult köztünk egy beszélgetés, és valaki megkérdezte tőlem: »Mit csináltál a háború előtt?« Azt válaszoltam: »Csellóztam.« Erre azonnal azt mondta: »Van itt egy zenekar.« Ott álltam anyaszült meztelenül, és ezt hallottam: »Meg fogsz menekülni.« – emlékszik vissza a túlélő a The Guardian által ötcsillagosra értékelt dokumentumfilmben.
A lányzenekar csellistájaként minden reggel és minden este zenélnie kellett, kísérve a menetelő embereket.
– A kapu mellett ültünk, és körülbelül egy órán át menetelőzenét játszottunk. Nagyon féltünk, hogy elrontjuk a hangokat, de jobb volt nagyon félni, mint nézni a füstölgő kéményeket.
Vasárnaponként koncertet adtak, az SS-tiszteket pedig külön kérésre is szórakoztatniuk kellett. Felismerték, hogy amíg a németek zenét akarnak, addig nem fognak zenészeket ölni.
– Szerencsés voltam, hogy a zenekarban lehettem, így nem veszítettem el teljesen az identitásomat. Lehet, hogy már nem volt nevem, de azonosítható voltam. Én voltam a csellista. Ez segített megőrizni az emberi méltóságom egy foszlányát. A háttér azonban mindannyiunk számára ugyanaz volt, a mi kis világunkon kívül a gázkamrák megállás nélkül üzemeltek.
Toby Trackman egész estés dokumentumfilmje rávilágít, hogy a zenének kettős szerepe volt Auschwitzban: a szórakoztatás mellett az SS az ellenőrzés és megalázás eszközeként használta. Ugyanakkor a zene életmentő kapaszkodóvá és a pszichológiai ellenállás egyik formájává is vált azok számára, akik játszották vagy hallgatták.
Anita Lasker-Wallfisch számára pedig a művészet pillanatnyi vigaszt nyújthatott a világ legszörnyűbb helyén, vagy ahogyan ő fogalmaz, a pokolban.
A háború után Anita sokáig nem beszélt az elszenvedett évekről, majd 1996-ban Inherit the Truth címen megjelent memoárja, ami világszerte elismert lett. Ma fontos szerepet vállal a tájékoztatásban, hogy ne történhessen meg újra a tragédia.
– Döbbenetes, amin most megint keresztülmegyünk ezzel az értelmetlen, ostoba antiszemitizmussal. Akkor mit tanultunk? – kérdezte 99 évesen, a film forgatásakor.
Auschwitz utolsó zenésze, Viasat History
