1965 márciusában és áprilisában robbanások rázták meg a Blaha Lujza tér környékét. A detonációk a Nemzeti Színház egykori épületét rombolták le – azt a helyet, amely évtizedeken át a magyar színjátszás egyik legfontosabb színtere volt
Négy robbantás vetett véget a főváros egyik legjelentősebb kulturális épületének történetének: eltűnt a Nemzeti Színház a Blaha Lujza térről. Az első detonáció 1965. március 15-én rázta meg a környéket, az utolsó pedig április 23-án rombolta le az épület megmaradt falszakaszait. A robbanások nemcsak egy épület végét jelentették, hanem jelképesen egy korszak lezárását is a magyar színjátszás történetében.
A füstölgő romok körül színészek és járókelők álltak döbbenten. A döntést azonban jóval korábban meghozták: a bontásról már 1963-ban határoztak, ám a tervet titokban tartották. Még a színház művészei sem tudtak róla. A dokumentumokat a korszak egyik meghatározó kultúrpolitikusának számító Aczél György bizalmas iratként kezelte. A hírek szerint talán az akkori igazgató, Major Tamás értesülhetett róla, ám nyílt tiltakozás nem hangzott el.
A magyar nemzeti színjátszás története jóval korábban kezdődött. 1840-ben lett országos intézmény a három évvel korábban megnyílt Pesti Magyar Színház, amely ettől kezdve a Nemzeti Színház nevet viselte. Az épület a mai Astoria Szállóval szembeni telken állt, és évtizedeken át a magyar színjátszás legnagyobb alakjainak adott otthont.
A színpadon olyan legendák léptek fel, mint Déryné Széppataki Róza, Laborfalvi Róza, Blaha Lujza vagy Prielle Kornélia.
Itt hangzott el Petőfi Sándor verse, a Nemzeti dal is
A színház története szorosan összefonódott a nemzeti történelemmel is: 1848. március 15-én a forradalom hangulata a színházba is beköltözött. A Nemzeti Színház rendkívüli előadás keretében műsorra tűzte Katona József drámáját, a Bánk bánt. A díszelőadás a forradalmi események ünnepévé vált: a történelmi keretbe ágyazott darab a kor társadalmi feszültségeit is megszólaltatta, és a kiváló színészi alakításoknak köszönhetően hatalmas sikert aratott a lelkes közönség körében.
„Erkel zenéje szerint Kölcsey hymnuszát, Egressy Béni zenéje szerint Vörösmarty Szózatát”, végül a Rákóczi-induló hangjai kíséretében hagyta el a közönség a színházat. (Pesti Divatlap 1848. március 19. 362.)
A 19. század végére a magyar nyelvű színjátszás egyre nagyobb teret nyert. 1875-ben a híres bécsi színházépítő páros, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer tervei alapján felépült a Népszínház a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán. Ez az ország legnagyobb színházi épülete volt: több mint ezer néző befogadására alkalmas nézőterével messze felülmúlta a régi Nemzeti Színház méreteit.
A 20. század elején a régi épületet veszélyesnek nyilvánították, ezért a társulat a Népszínházba költözött. Az elhelyezést ideiglenesnek szánták, és új színház építését tervezték az eredeti helyszínen, ám a tervek az első világháború kitörése miatt meghiúsultak.
A színház művészi arculatát ebben az időszakban olyan meghatározó személyiségek formálták, mint Hevesi Sándor rendező és Tóth Imre igazgató. Munkájuk során igyekeztek megőrizni a Nemzeti Színház vezető szerepét, miközben új művészeti irányokat is nyitottak. A repertoárban megjelentek a világirodalom klasszikusai – Henrik Ibsen, George Bernard Shaw vagy Carlo Goldoni darabjai –, ugyanakkor a magyar szerzők művei is fontos helyet kaptak.
A két világháború közötti időszakban a színház újabb virágkorát élte. A társulatban olyan kiváló művészek játszottak, mint Bajor Gizi, Ódry Árpád vagy Pethes Sándor. 1935-ben az akkor mindössze harminchárom éves Németh Antal került az intézmény élére, aki új generációt szerződtetett a színházhoz – többek között Gobbi Hildat, Várkonyi Zoltánt és Major Tamást.
1937-ben nagyszabású ünnepségsorozattal emlékeztek meg a színház fennállásának századik évfordulójáról. A jubileum alkalmából azokat a darabokat tűzték műsorra, amelyek a Nemzeti legnagyobb sikereihez kapcsolódtak.
A második világháború azonban súlyos károkat okozott az épületben. A romok eltakarításában a színészek és a civilek együtt vettek részt. A háború után az újjáéledő színház első bemutatója ismét a Bánk bán volt, amelyet 1945 szeptemberében vittek színre.
Az új korszak igazgatója Major Tamás lett, aki 1962-ig vezette a társulatot. Az ő idejében mutatták be többek között Illyés Gyula és Németh László drámáit, miközben a korszak ideológiai elvárásai a repertoárban is tükröződtek. A klasszikus darabok mellett szovjet művek és a szocialista realizmus alkotásai is gyakran szerepeltek a műsoron.
A társulat azonban továbbra is kiemelkedő művészekből állt: a színpadon többek között Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari és Kállai Ferenc játszott.
A Blaha Lujza téri épületet azonban soha nem tekintették végleges otthonnak. Évtizedeken át új színház tervei születtek – az Astoria környékétől a Deák téren át a Városligetig több helyszín is felmerült. Végül a metróépítés és az épület rossz műszaki állapota szolgált indokként a bontásra.
1965-ben négy robbantás vetett véget annak a színháznak a történetének, amelyben a Nemzeti Színház társulata 56 éven át játszott. A romok eltűntek, de a történet nem ért véget: a magyar színjátszás számára ezzel egy új korszak kezdődött.
