345 éve született II. Rákóczi Ferenc magyar főnemes, a Rákóczi-szabadságharc vezetője, erdélyi fejedelem, akinek latin nyelvű jelmondata szállóigévé vált: „Cum Deo pro patria et libertate!” (Istennel a hazáért és a szabadságért!)
„…minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt – és a világi becsület, amelynek forrása természetes nagylelkűségem volt, az munkált bennem bűnös módon veled szemben, ó, Istenem, mert hiszen e különböző indítóokok mind magamra vonatkoztak és önmagamban végződtek.” (Rákóczi Ferenc: Emlékiratok)
„II. Rákóczi Ferenc fejedelem, a 18. század elején lezajlott szabadságharc vezetője az ország minden nemes és nem nemes lakóját igyekezett egyesíteni” – írja a a Magyar Nemzeti Múzeum ismertetője. A Rákóczi udvari festője, Mányoki Ádám több portrét is készített a fejedelemről.
II. Rákóczi Ferenc 345 éve, 1676. március 27-én született a Zemplén vármegyei Borsi várában (ma: Borsa, Szlovákia), apja I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem, anyja Zrínyi Ilona volt. Hétévesen ott volt mostohaapjával, Thököly Imrével Bécs török ostrománál, majd három évig élt anyjával az ostromlott munkácsi várban, majd a Regéci várba vonultak vissza. 1688-tól jezsuiták nevelték Habsburg-hű szellemben, a prágai egyetemen tanult, magyarul csaknem elfelejtett. 1694-ben elvette Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnőt, és Sáros vármegye főispánja lett.
Az 1697. évi hegyaljai felkelés kegyetlen leverése után szervezkedni kezdett, de elárulták, és 1701-ben letartóztatták. A bécsújhelyi börtönből felesége segítségével szökött meg. A lengyelországi Brezán várában (ma Berezsáni, Ukrajna) keresték fel a tiszaháti felkelők. Rákóczi 1703 májusában közzétett kiáltványában Magyarország „minden nemes és nemtelen” lakosát harcba hívta az osztrák elnyomás ellen.
1703. június 16-án a Vereckei-hágón át lépett ismét magyar területre, s a Cum Deo pro Patria et Libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú zászló alatt gyülekező népfelkelők élére állt. A paraszthadak kezdeti győzelmei, a Tiszántúl elfoglalása után, 1703 végére a nemesség nagy része is hűséget esküdött neki. Miután az ország nagy része a felkelők kezére került, Rákóczit 1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta. A szécsényi országgyűlés 1705. szeptember 17-én a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé tette, majd 1707. június 18-án az ónodi országgyűlés megfosztotta a tróntól a Habsburgokat.
A kitűnő szervező Rákóczi központosított államot akart létrehozni, és merkantilista gazdaságpolitikát folytatott. A katonáskodó jobbágyok felszabadítása miatt azonban szembekerült a nemességgel. Külpolitikájában igyekezett szövetségeseket találni, így kereste XIV. Lajos francia király és I. Péter orosz cár segítségét, de 1704-ben és 1706-ban a bécsi udvarral is sikertelen béketárgyalásokat folytatott.
A társadalmi feszültségek kiéleződése, a gazdasági helyzet romlása, a pestisjárvány és a császáriak katonai fölénye miatt a küzdelem egyre reménytelenebbé vált, a kurucok 1708-ban Trencsénnél, 1710-ben Romhánynál szenvedtek nagy vereséget. 1711 februárjában Rákóczi Lengyelországba ment, hogy Oroszországtól kérjen katonai segítséget. Távollétében a rendek által támogatott Károlyi Sándor fővezér és az udvart képviselő Pálffy János 1711. április 30-án békét kötött. A szatmári béke a hűségeskü letétele után garantálta a rendi alkotmány és a vallásszabadság helyreállítását, a közkegyelmet, a hűségeskü letétele után Rákóczi is visszakaphatta volna birtokait.
„Sohasem tulajdonítottam ezt az eseményt a nemzet könnyelműségének, hűtlenségének vagy talán személyemtől való megcsömörlésének, hiszen mindig nagyon érezhető jelét adta ragaszkodásának. A vezérlő tábornokok, a szenátorok és minden jelentősebb ember követett engem Lengyelországba. Valamennyi erdélyi tanácsosom összegyűlt a határon, hogy ugyanezt tegye, csak a legszükségesebbet kérték tőlem. De mindnek megmondtam szeretettel és őszinteséggel, hogy nem ígérhetem meg nekik azt, amiről magam sem vagyok biztosítva. Sohasem felejtem el a fájdalmat, amellyel engem elhagytak.” (Rákóczi Ferenc: Emlékiratok)
A fejedelem nem fogadta el a békét, a száműzetést választotta, itthon fej- és jószágvesztésre ítélték. Előbb Franciaországban próbált a magyar ügy érdekében cselekedni, de kudarcot vallott, ekkor írta Vallomásait. Rákóczi 1717 tavaszán francia nyelven vetette papírra a szabadságharc eseményeire emlékező iratait, vélhetően diplomáciai céllal. A Mémoires (Emlékiratok) először 1739-ben, Hágában került nyomtatásba más kuruc iratokkal, valamint Bethlen Miklós emlékirataival együtt. Magyarul első ízben 1861-ben jelent meg, újkori fordítására Vas István vállalkozott (1948), mindmáig az ő tolmácsolásában ismeri a magyar olvasóközönség.
A szultán hívására 1717-ben Törökországba utazott, 1720-tól 1735. április 8-án, nagypénteken bekövetkezett haláláig a Márvány-tenger partján, Rodostóban (ma Tekirdag) élt. Halála után – kívánságának megfelelően – az isztambuli Szent Benedek-kápolnában édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temették el, szívét és kéziratait a franciaországi Grosbois-ba küldték.
„Tudom, hogy a hazaszeretet, amely természettől fogva mindenkiben megvan, gyanússá teszi a dicséretet, amellyel valaki saját országát és nemzetét illeti. Tudom, hogy amióta ez az ország elvesztette királyát a mohácsi gyászos ütközetben, s a nagyok különböző pártokra szakadtak és I. Ferdinándot választották királynak – azóta a magyar nemzetet minden idegen nemzet történelmében befeketítik, rebellisnek, lázadónak, zavargónak nevezik, és minden, amit védelmére mondhatnék, gyanúsnak tetszhetik. De mert ezeket az Emlékiratok-at az Örök Igazságnak ajánlottam, nem kell törődnöm az emberi szellem ítéletével, hanem saját lelkiismeretem indulatát kell követnem. Még a rágalmazó jelzők is, amelyekkel a magyar nemzetet illetik, még azok is vitézségére és nagylelkűségére vallanak, és arra, hogy nem tudja elviselni a szolgaságot. S minthogy annyiszor akadtak királyai között olyan pásztorok, akik juhaiknak gyapjával idegeneket akartak felöltöztetni, és zsírjukkal idegeneket akartak hizlalni – mindig a királyok szegték meg először a törvényt, ők kényszerítették a magyarokat törvényeik megvédésére.” (Rákóczi Ferenc: Emlékiratok)
Hamvait 1906-ban hozták haza ünnepélyes külsőségek között, és a kassai Szent Erzsébet-székesegyház kriptájában temették el. A nép ajkán legendássá vált fejedelem halálának 200. évfordulójára készült, immáron restaurált lovas szobra (Pásztor János szobrász és Györgyi Dénes építész alkotása) Budapesten, a Kossuth téren áll a Parlament előtt. Mányoki Ádám által készített híres arcképe díszíti az ötszáz forintos bankjegyet.
Kassán 1991-ben nyitották meg annak a rodostói háznak a hasonmását, ahol a fejedelem életének utolsó tíz évét töltötte. A múzeumnak berendezett épület előtt 2006-ban állították fel Rákóczi szobrát, Györfi Sándor művét. Az építkezés 1942-ben kezdődött, amikor Kassa az első bécsi döntés után Magyarországhoz tartozott, de az emlékházat csak 1991-ben nyitották meg. A gyűjtemény alapját Rákóczi Ferenc ebédlőpalotájának eredeti díszítőelemei alkotják, amelyeket még az 1906-os temetés előtt szállítottak Rodostóból Kassára, ezek némelyikét a fafaragásban is jeleskedő fejedelem maga készítette.
Március 27-ét, Erdély és Magyarország fejedelmének, a Rákóczi-szabadságharc vezetőjének születésnapját az Országgyűlés II. Rákóczi Ferenc emléknapjává nyilvánította. Az országgyűlési határozat tisztelettel adózik a II. Rákóczi Ferencre felesküdöttek emléke előtt is, akik a Cum Deo pro Patria et Libertate zászló alatt küzdöttek a magyar szabadság kivívásáért.
