225 éve született gróf Széchenyi István, „a legnagyobb magyar”. Hazaszeretete, hite a haladásban, akaratereje, harca a reformokért, alkotó szenvedélye, áldozatkészsége, gyakorlati munkássága a magyar történelem kiemelkedő személyiségévé tette.
Gróf Széchenyi István 1791. szeptember 21-én született Bécsben. Apja Széchényi Ferenc, a Nemzeti Múzeum alapítója volt. Az ifjú gróf, aki nevét egyedi módon középen e-vel írta, a bencéseknél és a piaristáknál tanult, majd filozófiát hallgatott a szombathelyi akadémián. Szinte gyermekfővel, nagyon fiatalon lépett a katonai pályára: 1808-tól huszártisztként harcolt a Habsburg Birodalom hadseregében Napóleon ellen.
Az 1809-es nemesi felkelés idején részt vett a vesztes győri csatában, majd 1813-ban a lipcsei „népek csatájában”, bátorságáért több kitüntetést is kapott. Ott volt az 1815-ös bécsi kongresszuson, 1814-15-ben, Széchenyi is részt vett, az udvari bálokon és fogadásokon társasági és szerelmi babérokat aratott, és bejárta Európát, s barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. Széchenyi hol a társaságok által rossz szemmel nézett viszonyokba bonyolódott, hol reménytelen szerelmek gyötörték. A kongresszus után a főnemesi huszártisztekre jellemző könnyed életet élte. Mindez 1824-ben változott meg, amikor megszerette Zichy Károlyné Seilern Crescentiát, akit csak tíz év múlva, annak megözvegyülése után, 1836-ban vehette feleségül az akkor már hétgyermekes özvegyet, aki neki is szült két fiút, Bélát és Ödönt.
Széchenyi István 1814 és 1833 között nagy utazásokat tett Nyugat-Európában és a Török Birodalomban. Különösen nagy hatással volt rá a br. Wesselényi Miklóssal együtt 1821-22-ben tett nyugat-európai útja, az angol társadalom fejlettsége. Meggyőződésévé vált, hogy a műveltség emelkedésével, tanulással Magyarországon is bekövetkeznek a kedvező változások. Külföldi tapasztalatai alapján változtatni kívánt az elmaradott hazai állapotokon.
„Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, amely kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest, s így a két város egyesülne, amely most nem a legjobb szemmel nézi egymást. Milyen haszon áradna ebből az egyesülésből, milyen virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva!” (Széchenyi István: Világ)
Első könyve, a Lovakrúl 1828-ban jelent meg, a második, a Nagycenken, a grófi kastélyban írta több hónapon át írt Hitel 1830-ban a kibontakozó magyar reformmozgalom programjává vált. A Hitel fő mondanivalója: Magyarország szegényebb, mint földjének gazdagsága és lakóinak képessége alapján lehetne. 1831-ben írt a Világ című művét, a Stádium tizenkét pontba foglalta a nemzeti pénzalap gyarapítására, a földesúr-jobbágy viszonyra, a közös adózásra, a közlekedés fejlesztésére, a kereskedelmet gátló monopóliumok eltörlésére vonatkozó követeléseit.
„Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok; és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egyévi jövedelmét föláldozom reá.”
Tevékenységét még felsorolni is nehéz. 1822-ben vezette be a lóversenyeket, 1825-ben felajánlotta egy évi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Elsőként ő szólalt fel magyarul a főrendiházban, majd 1827-ben létrehozta a Nemzeti Kaszinót. Részt vett a dunai gőzhajózás életre hívásában, 1835-37 között királyi biztosként irányította az Al-Duna szabályozását, oroszlánrésze volt az első állandó pest-budai Duna-híd megépítésében. Bankot és gyárakat alapított, támogatta a magyar színház ügyét, ösztönözte a bortermelést és a selyemhernyó-tenyésztést. Az 1840-es években nagy sikere volt a Tisza-szabályozás és a balatoni gőzhajózás megindítása.
„Sokan azt gondolják: Magyarország – volt;- én azt szeretném hinni: lesz!”
„A felvilágosító ellenzés hasznát senki sem tagadhatja. Hogy tudja meg az ember még legalacsonyabb helyzetben is az igazat, ha mindenki minden szavát igenli? S hát még magasabb lépcsőn mint tanulhatja ki a dolgok igaz állapotját, ha hiedelmiben soha tagadóra nem lel. S ugyan hogy cselekedne józanul a dolgok mibenlétének valódi ismerete nélkül?” (Széchenyi István: Hitel)
Széchenyi haragosan támadt Kossuthra, mert népszerűség-hajhászó, felelőtlen politikusnak tartotta, aki meggondolatlanságával az elért eredményeket is veszélyezteti. Az 1840-es évek elején kezdődtek ellentétei Kossuth Lajossal, akit 1841-ben, Kelet népe című írásában izgatással vádolt meg, s attól tartott, hogy kezdeményezései összeütközést provokálnak Béccsel. 1847-ben mosoni követ lett, hogy ellensúlyozza Kossuth szerepét, a diétán nagyszabású közlekedési tervet nyújtott be.
Az 1848-as forradalmat örömmel fogadta, a Batthyány-kormány közlekedési és közmunkaügyi minisztere lett. Az egyre élesebb ellentétek az udvarral azonban megviselték idegeit, s szeptemberben ideggyógyintézetbe küldte orvosa. Útközben megszökött és a Dunába akart ugrani, erővel vitték Döblingbe, ahol nyugtalansága hosszú évekig tartó fásultságba csapott át. 1856-ban ismét dolgozni kezdett, 1857-ben Nagy Szatírájában gúnyolta ki az abszolutizmust, majd 1859-ben német nyelven írt választ egy, a Bach-rendszert dicsőítő röpiratra. A röpiratok stílusa alapján az osztrák titkosrendőrség ráismert Széchenyire, házkutatást tartottak a szobájában, rendőri felügyelet alá helyezték, megfigyelték, zaklatták és fenyegették.
1832. október 24.
„Megmérgezett a pincér tejes kakaóval… amit különös véletlen folytán kétszer vizes kakaó gyanánt szolgált fel nékem.” (Széchenyi István: Napló)
A folyamatos zaklatás annyira megviselte Széchenyi beteg idegrendszerét, hogy 1860. április 8-án (húsvétvasárnap hajnalán) főbe lőtte magát. A kortársak jelentős része politikai gyilkosságra gyanakodott, ami soha nem bizonyosodott be.
