135 éve, 1883. május 23-án született Szekfű Gyula, a múlt század egyik legjelentősebb magyar történésze.
Szekfű Gyula Ignác 1883. május 23-án született. Hithű katolikus székesfehérvári családból származott, ügyvéd apja a Katolikus Néppárt egyik alapítója volt. A budapesti egyetem történelem-német-francia szakának elvégzése után, 1907-től Bécsben az állami levéltár fogalmazója, majd al-levéltárosa volt, tizenhét évet töltött az osztrák fővárosban. 1916-ban a budapesti egyetem magántanára lett a 16-18. századi magyar történelemből, 1925-ben az újkori magyar történeti tanszékének egyetemi tanárának nevezték ki, ugyanebben az évben levelező, 1941-től rendes tagja a Magyar Tudományos Akadémiának.
Szekfűt alapos forráskritikai érzék, a korabeli történelemtudomány ismerete és erős társadalomtörténeti érdeklődés jellemezte. Már első műve, az 1913-ban megjelent A száműzött Rákóczi hatalmas vihart kavart, mert szakított az idealizált ábrázolással és a reálpolitikust mutatta be. A világháború és a Tanácsköztársaság viharai után, 1920-ban látott napvilágot a Három nemzedék, amelyben megfogalmazta a rendszer hivatalos ideológiáját, szenvedélyesen bírálva a liberalizmusnak elkötelezett nemzedékeket. A Magyar Szemlében Bethlen István politikáját támogatta, de közölte az új utakat kereső, tehetséges fiatalok műveit is. Az 1930-as évek végére felülvizsgálta nézeteit és – már konzervatív oldalról – bírálta a fasizmust.
Magyar történet címmel 1935-39 között jelent meg Hóman Bálinttal közösen írt összefoglaló műve. Aktív résztvevője volt a népfrontmozgalomnak, 1939-1944 között a Magyar Nemzet vezető publicistájaként a független, szabad Magyarország mellett érvelt, írása jelent meg a Népszava a nemzeti összefogást szorgalmazó karácsonyi számában. 1943-44-ben Valahol utat vesztettünk címmel adta közre nevezetes cikksorozatát, keményen ostorozva a kormány politikáját és a visszatérést javasolva a 19. századi centristák demokratikus reformjavaslataihoz. A nyilas hatalomátvétel után illegalitásba kényszerült, majd 1945. április 2-án beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A háború után egyetlen pártnak sem volt tagja, s tudomásul vette, hogy a Szovjetunió beleszólhat az ország ügyeibe.
„Államfogalmunk dolgában más a helyzet. Német és francia és olasz elfogadhatja azt az államfogalmat, melyet egyetlen nemzettel lehet és kell kitölteni. Mi itt a Duna völgyében, az ősi magyar birodalom örököseiként mérhetetlen hanyatlásunkról tennénk tanúságot, ha csatlakoznánk ehhez a felfogáshoz: elárulnánk múltunkat, eladnánk rossz kufárokként jövőnket, ha lemondanánk arról a történeti magyar államfogalmomról, mely békén, védőleg fogott össze egy évezreden át a magyarral együtt annyi más nem magyar nemzetiséget! (…) Azaz minden nép ápolja és erősítse saját népiségét – itt a német példa valóban követésre méltó, de a Duna völgyében egyedül és elsősorban népi határok megvonása, gyökerében hibás kezdemény volna. Tiszta bort a pohárba: akinek számára Széchenyi és Deák koncepciója szerencsétlen, s az ő Nagy-Magyarországuk a benne békésen élő, s évszázados érdekekkel összekapcsolt népekkel túl nagy és túl veszélyes, azok mondják meg egyszer őszintén, mit akarnak a magyar múlt és magyar jövő helyett. Ha gondolataik zavarosak is, legyen bátorságuk azok következéseit áttekinteni és bevallani, nehogy a hazafias tömegek zsákutcába kerüljenek. Én úgy tudom, hogy amint csak egy múltunk volt, úgy jövőnk is csak egy lehet – a másik nem jövő, hanem a nyomorúságos mának állandósulása.” (1934). (Szekfű Gyula: Nép, nemzet, állam)
Szekfűt 1945-ben rendkívüli moszkvai követté, 1948-ban nagykövetté nevezték ki, megbízatásának ideje alatt került a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírására. Még Moszkvából küldte haza Forradalom után című könyvének kéziratát, amelyben úgy vélekedett: társadalmi fejlődésünkből kimaradt a nyugati típusú polgári demokrácia és el kell fogadnunk a szovjet típusú (általa rokonszenvvel ábrázolt) demokráciát.
A kommunista hatalomátvétel után már nem tanított, de tagja maradt az újjászervezett MTA-nak. 1953-ban országgyűlési képviselő lett, 1954 januárjától 1955. június 28-án, Budapesten bekövetkezett haláláig az Elnöki Tanács tagja volt. 1930-ban megkapta a Corvin-koszorút, 1948-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki.
