Az a nap, amelyen a nyugati világ elbúcsúzik az óévtől, I. Szent Szilveszter pápáról kapta a nevét, akit 314-ben választottak a keresztény egyház vezetőjének és 335-ben, éppen december 31-én hunyt el Rómában.
Mint minden ünnephez, szilveszterhez is szokások, hagyományok és hiedelmek sora kötődik, amelyek közös célja egészséget és bőséget varázsolni az új évre, és elűzni a balszerencsét, az ártó szellemeket.
Ez utóbbit szolgálják az év utolsó éjszakáján ősi idők óta megtartott színes-zajos felvonulások, korábban ostorpattogtatással, dobveréssel és trombitálással – ezekből mára csak a trombita maradt, viszont megjelent az igazán színes és igencsak zajos tűzijáték.
Szilveszterkor sokan fogadalmakat is tesznek (amelyeket rendszerint igen ritkán tartanak be), és még véletlenül sem takarítanak, mert ez a foglalatosság a hiedelem szerint nem hoz szerencsét.
Az új év első napja az óévbúcsúztatáshoz hasonlóan ősidők óta jeles esemény minden nép és minden vallás számára.
A nyugati kultúrkörben sokáig ide-oda tolódott ez az ünnep. Volt idő, mikor december 24-én ünnepelték, de előfordult, hogy előrecsúszott vízkereszt, illetve a Háromkirályok napjára, január 6-ára, és csak néhány évszázada, 1691-ben XII. Ince pápai döntésével rögzült január elsejére.
A legfontosabb újévi hagyomány szerint úgy telik majd az év, ahogyan az ember eltölti január első napját. Így például semmit sem szabad kiadni (például kölcsön adni, elajándékozni) a házból, mert akkor az év során minden kimegy onnan, és a legveszekedősebb házastársak is igyekeznek békében maradni egymással, nehogy viszálykodással teljen az egész év.
Az ételválasztásnak is különös jelentősége van: nem szabad például malacot vagy szárnyast enni, nehogy elfusson vagy elszálljon a szerencse, lencsét és mákot viszont annál inkább, mert az azt jelzi előre, hogy sok pénz és szerencse áll a házhoz.
